A király, aki nem akart uralkodni

Persze az már közhely, hogy az Oscar-díj és az Oscar-jelölés egy film minőségén kívül számos egyéb dolgon múlik: a bemutató időzítésén, politikai tényezőkön, stúdiók hatalmi harcain, a sztárokkal sakkozáson, előfordul kompenzálás korábbi elmaradt díjakért stb. De közben azért mégis, minden évben odafigyel rá az egész világ, és azt azért csak nagyon kevesen vitatják, hogy ha egy film Oscar-közelbe ér, az tud valamit. A kérdés csak az, hogy mit?

A király beszéde egy kis kamaradráma - néhány szépen megoldott, korabeli utca- és városképen kívül lényegében szinte végig szobabelsőkben játszódik, ahol kifogástalan, harmincas évekbeli angol úriemberek és úrihölgyek, valamint egy kevésbé kifogástalan ausztrál úriember beszélgetnek egymással. Borzasztó unalmasnak tűnik első hallásra, pedig nem az. Ez az egyik, amit tud a film: egy bravúrosan jó forgatókönyv segítségével minden autósüldözésnél izgalmasabbá tudja tenni a film végére egy királyi rádióbeszéd felolvasását.

Az ominózus beszéd ugyanis akkor hangzik el, amikor Nagy-Britannia hadba lép a második világháborúban, és a beszédig hosszú-hosszú út vezet. A szónoklatot mondó király, VI. György ugyanis eredetileg csak a második a trónöröklési rangsorban a bátyja mögött, ám ő kétes nőügyei miatt kénytelen lemondani, és átadni helyét az öccsének, pont a háború előestéjén. Aki pedig nemcsak emiatt nem készült soha királynak: nem is akart az lenni, és nem is tartotta magát alkalmasnak rá, többek között a beszédhibája miatt sem, mely megakadályozta a (királyoknál elengedhetetlen) nyilvános beszédek megtartásában. Ám felesége kitartó biztatása eredményeképpen akad egy segítőtársa: egy sajátos módszerekkel rendelkező ausztrál logopédus, aki eredményeket ér el a(z ekkor még csak) hercegnél. Amikor pedig a hercegből király lesz, a békéből pedig háború, már rég más a tétje egy rádióbeszédnek, mint a szép kiejtés...

Mit tud még A király beszéde? Talált egy olyan történetet a közelmúlt világtörténelméből, ami nemcsak jó sztori, de még igaz is, és ezt képes olyan fikcióvá átalakítani, ami révén a mai mozinézőkhöz is közel hozza. A világ sorsát meghatározó eseményeket és személyiségeket látunk, a lehető leghétköznapibb módon, a lehető legtermészetesebb valójukban. Így nem csoda, ha elkezdenek minket érdekelni, ha elkezdünk velük azonosulni, hisz ráadásul egészen bravúros színészi teljesítmények keltik életre őket. Colin Firth minden létező díjat besöpört már a dadogó és komplexusos király megformálásáért, és ha esetleg A király beszéde a többi kategóriában nem is diadalmaskodik, a férfi főszereplők Oscarja szinte biztosan nála köt ki.

Geoffrey Rush a logopédus szerepében pont azt a pimaszságot és elevenséget hozza, amit szeretni szoktunk benne, ugyanakkor fel képes villantani egy szempillantásnyira a karakterében rejlő, soha be nem teljesülő színészi ambíciók kudarcát is. A legkellemesebb meglepetés mégis a legkevésbé látványos alakítást mutató Helena Bonham Carteré: az eddig pont az excentrikus szerepeiről közismert díva olyan visszafogottsággal, olyan természetességgel, mégis olyan erős jelenléttel hozza a királyi hercegnő karakterét, hogy az lenyűgöző hatású.

A király beszéde tényleg olyan, mint egy jó beszéd: kiválóan megírt, szépen felépített, részletesen kidolgozott, cseppet sem unalmas, bevonja a hallgatóját/nézőjét, és a legfontosabb pillanatokban érzelmeket hív elő. Egy kiváló film. Hogy az év legkiválóbbja-e? Az talán túlzás, de nem sajnálnánk tőle egyik Oscart sem.