Két óra alatt a Föld körül

A '360' a film címében a körre, azaz 360 fokra utal, ez a geometriai alakzat pedig ezúttal dramaturgiai szerkezetet is jelent egyben. Ez a megoldás nem újdonság: nem tudható, hogy pontosan ki alkalmazta először, de az bizonyos, hogy Arthur Schnitzler osztrák drámaíró Körtánc című 1897-es műve révén vált ismertté. Ebben a frivol társasági színdarabban tíz páros jelenet követi egymást, mindegyikben egy viszonyban álló férfi és egy nő: a trükk pedig az, hogy a jelenetek egyik szereplője mindig szereplője lesz a következő jelenetnek is, míg végül az utolsó jelenet az utolsó szereplő révén visszacsatolja az egészet az elsőhöz, így alakítva ki körtáncot - és körképet a csalfa erkölcsi és társadalmi viszonyokról. Schnitzler művét sokan feldolgozták: létezik például egy magyar verziója is Kornis Mihály tollából (Körmagyar), de filmváltozata is született 1950-ben a legendás Max Ophüls rendezésében (Körbe-körbe).

A 360 ugyan nem közvetlen feldolgozása a Körtáncnak, de Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata, Vakság) filmje azért kapcsolódik Schnitzler művéhez. Felhasználja annak fogásait, és még egy főhajtást is megenged magának, ugyanis a 360 története is Bécsben kezdődik. Azonban nem marad itt, hanem világ körüli útra indul aztán: míg a Körtánc vagy a Körmagyar egy adott város és társadalom köreiről szólt, addig a 360 a kor kihívásaival szembenézve mindezt már globális méretekben űzi. Így akad itt szlovák prosti, hűtlen angol férj hűtlen angol feleséggel, brazil szerető, anonim alkoholista öregúr, frissen szabadult amerikai szexuális bűnöző - és a sor addig folytatódik, míg végül vissza nem ér a kezdőponthoz.

A 360 két másik fontos dologban is különbözik az elődeitől. Egyrészt a maga történeteit nem sorban, egymás után mutatja be, hanem párhuzamosan vágja őket - ezzel a módszerével az olyan mozaikfilmeket idézi, mint a Bábel vagy a Magnólia. Másrészt pedig ugyan itt is gyakran kerülnek fókuszba a hűség és hűtlenség, a szerelmi és szexuális viszonyok témái, de nem elsősorban ezekről szól a film, és főleg nem a Körtánc könnyeden vitriolos hangnemében. Meirelles inkább egy hűvösebb, távolságtartóbb stílust választott a filmjéhez, amely realista, sőt naturalista módon mutatja be a vizsgált sorsokat.

Mert elsősorban ez a kérdés áll a 360 körének középpontjában: van-e eleve elrendelt sorsunk, változtathatunk-e rajta, és ha igen, hogyan - és mi lesz annak a következménye? A film hősei mindannyian épp valamilyen krízisen esnek át, az életük fordulóponthoz érkezik, nekik pedig dönteniük kell - gyakran épp arról, hogy döntsenek, lépjenek-e? A 360 ügyesen trükközik a történeteivel és a nézői elvárásokkal: elindítja mindegyik szálat valamilyen irányba, de aztán mindegyik másfelé fordul, mint azt elsőre várnánk. Viszont a történetszövés zsonglőrködése közben gyakran megfeledkezik a karakterekről, pedig rájuk kéne épülnie mindennek: olyan sokan vannak és olyan sok minden történik velük, hogy nincs időnk igazán megismerni őket - emiatt (és a film szenvtelen nézőpontja okán) pedig az sem tud igazán izgalmassá és átélhetővé válni, hogy mi is történik velük.