A világ legrosszabb keresztneve

A világ legrosszabb keresztneve ezen film tanúsága szerint az Adolf: mindent gallyra lehet vágni vele, ha születendő fiúgyermekünknek ezt választjuk. Vagy legalábbis elhitetjük a barátainkkal, hogy így fogunk tenni. A filmbeli társasággal ez történik, és még csak nem is a dolog politikai felhangjai miatt - az csak az első kör, a sértődések első köre. Ebből következik a többi, aminek már semmi köze a kiinduló névhez, az csupán beindította a láncreakciót, melynek során szépen egymás után robbannak fel a résztvevők kapcsolataiban évek-évtizedek óta benn rejlő, eddig eltemetett bombák.

A társaság, ami összegyűlik azon az estén és azon a helyen, melyen egy rövid prológus és epilógus kivételével az egész film játszódik: egy sármos pénzember, egy karrierista, de épp terhes feleség, egy kicsinyes irodalomprofesszor, egy leterhelt tanárnő és leterhelt családanya egy személyben és egy mindenki által melegnek hitt zenész. Mindannyian középosztálybeliek, értelmiségiek, különböző rokoni és baráti szálak fűzik össze őket, mégis nagyon eltér a habitusuk - és legfőképpen az, amit egymásról gondolnak.

Mert erre fut ki leginkább a film, amelyet a rendezőpáros Alexandre de La Patelliere és Matthieu Delaporte az utóbbi által írt színdarabból adaptált mozivászonra. Azaz arra, hogy mennyire nem ismerjük egymást, mennyire másnak látjuk saját magunkat, mint mások látnak minket, mennyi vétlen sérelem és vétek halmozódik fel egy kapcsolatban hosszú idő alatt. Ezt elkerülhetetlen folyamatként ábrázolja a film, és kissé túl is lő a célon - a végére már annyi mindent vágnak egymás fejéhez a szereplők, és annyira nem teremtődik meg emellett a viszonyok pozitív aspektusa is, hogy nem is értjük: akkor meg minek jártok össze? Ráadásul a dramaturgia is nyögvenyelős néhol: érezzük, hogy kötelezően végig kell most már menni az összes szereplőn és összes kapcsolaton, hogy mindenhol kiborulhasson kicsit a bili.

Mindez nagyon drámainak, kínos élveboncolásnak hangzik, de a Hogyan nevezzelek? alapvetően könnyed hangnemben tálalja ezeket a kérdéseket - a lehangoló következtetések ellenére is, amelyet a végén egy erőltetett feloldással próbálnak meg semmissé tenni az alkotók, sikertelenül. Szóval dráma és vígjáték keveredik a filmben, és a forma egyértelműen az utóbbi javára billenti a mérleget: beszólások, helyzetkomikumok, és persze kicsinyes karakterek. Akik a film végére azért legalább arra rájönnek, hogy léteznek sokkal nagyobb tragédiák is, mint a világ legrosszabb keresztneve.