Két kisfiú Supermanhez indul Irakból

Sanyarú sorsú társadalmakat, vérzivataros háborús időket, esetleg vészterhes történelmi korszakokat előszeretettel mutatnak be a filmek gyerekszereplők sorsán és gyermeki nézőponton keresztül (cikkünk tárgyán kívül például e hónapban A nagy füzet című magyar alkotás is). Többek között azért, mert egy ilyen szemszög eleve biztosít olyan érzelmi hatásokat a nézőtéren, amelyért egyébként külön meg kellene küzdenie a filmnek. Továbbá a gyermeki ártatlanság (és esetleg annak elvesztése), valamint a rettenetes körülmények romlottságának szembeállítása mindig hálás kontrasztot eredményez, a gyermeki nézőpont pedig egyfajta kívülállást is jelent: másképp, kintről tudunk rajta keresztül ránézni a filmben a saját felnőtt világunkra.

Ezt a jól bevált receptet alkalmazza a Barátunk, Superman című iraki film is, amely európai közreműködéssel (svéd és finn pénzből) készülhetett el, és amelyet sokkal inkább kéne kurd filmnek neveznünk, hiszen Irak kurdok lakta részén játszódik, kurdok a szereplői is, és a rendező is ezen szerencsétlen sorsú, ország nélküli náció szülötte.

A film két kisgyerek főhőse egy testvérpár két tagja, akik árván maradtak, így az utcán élnek és cipőpucolásból, valamint az ismerősök könyöradományaiból tartják fenn magukat. Egy nap a helyi moziban Superman újabb kalandját vetítik, a tilosban járva bekukucskáló srácokat pedig lenyűgözik a látottak. A kisebbik elhatározza, hogy fel kell keresniük Supermant Amerikában, és el kell őt hozniuk ide, hogy megbüntesse a gonosz embereket, köztük Szaddam Husszeint (a kilencvenes évek elején, az első iraki háború előtt járunk), és hogy visszahozza az életbe a szüleiket. Meg persze repülni is olyan jó lenne vele... A nagyobbik testvér tudja, hogy mindez csak ábránd, mégis belevág a kisöcsivel a kalandba egy Michael Jackson nevű szamár hátán, és erre megvannak a maga okai.

Már a történet leírásából is sejthető, hogy egy szélsőségesen optimista, naiv filmmel van dolgunk, amelyben a gyermeki nézőpont megmutatja ugyan a világ nyomorát is, de végül egyszer sem szenved törést, nem kell feladniuk hőseinek a gyermeki lelküket. Valahogyan mindig sikerül továbblendíteni az útjukat, ezt pedig néhol életszagú, néhol erősen kimódolt és idealista (sőt néhol propagandisztikus) fogásokkal éri el a forgatókönyv. Amely emellett kissé aránytalan is: a film elején túl sok időt töltünk a fiúk városában, noha a sztori onnantól indul be igazán (és arról szól a lényegében film is), amikor végül útra kelnek. A kissé harsányan ordibáló gyerekszereplők viszont elismerésre méltó teljesítményt nyújtanak, a humor és a szívfacsaró érzelmek is megfelelő mértékben keverednek a filmben. No meg ki látott már kurd, szamaras road movie-t? No, akkor itt az ideje.