Törődés – bizonyára ez lehet az egyik kulcsszava Jantyik Csaba színművész, rendező változatos és gazdag színházi pályájának, amelybe a prózai szerepektől az operettig, a színházalapítói munkától a rendezésig sok és sokféle feladat belefért. Törődésekről szólhat számára a színház: a kérdésekkel, a problémákkal, az emberekkel, a közönséggel, a külsővel, a belsővel való folyamatos gondolkodásról és gondoskodásról. Új feladatokról, a történetek erejéről beszélgettünk, valamint egy „civil" szenvedélyről, amely méltó alkotótársakkal hozta össze az Udvari Kamaraszínházban.

Természetesség, mely révén nélkülözi a művészeknek gyakran felrótt „exhibicionizmust" – ebből is látszik, hogy a törődést fontosabbnak tartja a puszta színpadi létnél. Nem megszokott jelenség ezen a pályán.

Igen, a törődés nem rossz kifejezés. Bár én azt a fajta exhibicionizmust sem tartom rossznak, ami jellemző a színészek nagy részére, mert nyilván ez egy – a szó jó értelmében vett – magamutogató pálya, de valóban rátapintott: engem ez a része kevésbé érdekel. Mindig szeretnék valamit elmesélni, valamilyen történetet, valamiről valamilyen véleményt alkotni, vagy egyáltalán kérdéseket föltenni, akkor is, ha nem tudunk mindig mindenre válaszolni. Szeretek fontos kérdésekben együtt gondolkodni a közönséggel.

Milyen témák foglalkoztatják leginkább?  

Akár történelmi kérdések, akár családiak, akár sorskérdések – engem az élet megannyi területe érdekel. Többféle darabot rendeztem már és sorskérdésekkel nagyon szeretek foglalkozni. Az izgat, hogy hová vezethetnek az ember döntései, mi az, ami minket félrevisz, vagy éppen jó irányba, hogyan döntünk jól, mitől döntünk rosszul. Sok-sok ilyen dolog érdekel, ugyanakkor az emberi kapcsolatok is nagyon foglalkoztatnak. Tehát mind a két vonal: a történelmi és az egyéni, családi belső kapcsolatok is foglalkoztatnak.

Van olyan darab vagy téma, ami még „bakancslistán" várja, hogy alkotóként hozzáférjen?  

Igazából nincs. Színészként hozzászoktam már, hogy az embert nem oszthat magának szerepet. Nagyon sokszor volt az, hogy szerettem volna valamit eljátszani, azt nem kaptam meg, viszont kaptam helyette valami mást, és aztán azzal nagyon nagy sikerem lett, nem is gondoltam – néha ezek előfordulnak.

Hogyan találtak egymásra az Udvari Kamaraszínházzal, ahol jelenleg darabot is rendez és színészként is színpadra áll, két darabban is?  

Nagyon érdekes találkozás volt. Pozsgai Zsolt – akivel dolgoztunk már együtt, és aki történelmi témájú darabokat is írt – több mindent mutatott nekem, amikor én éppen egy történelmi témájú művet kerestem. Megnéztem A király és a szűz-et, és rögtön tudtam: ezt színpadra kellene vinni, de igazából nem volt ehhez való színház, és én nem akartam olyan helyre vinni, ahova nem való. Zsolt, akinek az egyik darabját, a Zergetáncot próbálták az Udvari Kamaraszínházban, ő mondta, hogy gyere el, nézzél be, és akkor majd meglátod, hogy itt ilyesmivel foglalkoznak. Ő mutatott be Andrássy Attilának, így kezdődött az egész, és amatőr történészként annyira izgalmasnak találtam, amit ott láttam, hogy szívesen vittem oda a darabot.

Jantyik Csaba civil szenvedélyének is hódolhat a színházbanForrás: Udvari Kamaraszínház

Valóban szerencsés találkozás, hiszen az Udvari Kamaraszínház missziója éppen ez: színre vinni a magyar történelem kibeszéletlen eseményeit, emblematikus pillanatait. Innen már csak egy lépés lehetett a Tizennyolc című darabba való beugrás, amikor báró Szurmay Sándor szerepe magüresedett. Legközelebb szeptember 30-án láthatjuk a színpadon, az Altemplomban.  

Attila sem ismert engem, de gondolom, figyelte, hogy milyen a habitusom, és megkérdezte, hogy megtanulnék-e egy jelenetet a darabból. Megnézte, majd azonnal felajánlotta nekem Szurmay szerepét, aminek nagyon örültem, mert erről a korról tulajdonképpen nem tudunk semmit. A régi rendszerben összevissza tanultunk mindenféle hülyeséget, és szerintem nagyon sokan nem rendelkezünk mélyebb ismeretekkel erről a korról. Emiatt is külön érdekes volt számomra ez a felkérés.

 

Milyen vonásaiban érez karakterbeli közelséget Szurmay figurájával?  

Azt a fajta tartást, becsületet, a hazáért való aggódást, azt nekem nem kellett külön felépíteni, úgy érzem, bennem megvan. Másrészt megvan bennem a vezetési erő is, hiszen amikor rendezőként dolgozom, egy csapatot kell vezetnem. Olyankor apának kell lenni, tanárnak kell lenni, ideológusnak kell lenni, és arra nem mindenki képes, nem minden színész tudna rendezni. Tehát semmi idegenkedés nincs bennem, amikor Szurmay Sándorként kell megszólalni, és kiosztani a feladatokat, vállalni a felelősséget, és az embereket helyzetbe hozni. Egy felelős parancsnoknak a dolga, hogy mindent észrevegyen és mindent tudjon, ilyen értelemben mindegy, hogy ez egy katonatiszt, egy rendező vagy egy színházigazgató. Emiatt én ezt nagyon magaménak éreztem már rögtön az elején.

Amikor még nem ismertem az Udvari Kamaraszínházat, és csak otthon beszélgettünk a feleségemmel történelmi témákról, akkor is megfogalmaztam magunknak, hogy nem értem, miért állt le a magyar kultúra a magyar történelmi darabok és filmek készítésével, miért nem íródnak már magyar művek a mi történelmünkről. A nagy generáció már kifutott, Szabó Magdáék már nem fognak írni, és nem születnek új könyvek, új drámák. Oly sokat tudunk a viszonylag rövid amerikai történelemről, annyiféle feldolgozásban ismerjük, miközben a magunkéban bőven akadnak fehér foltok. Például Mátyás királyról olvastam a minap és szintén feltűnt, hogy nincsenek róla igazi darabok, de sorolhatnám tovább, hiszen Hunyadi Jánosról sincsenek, pedig mindenhol nagyszerű történeteket találnánk.

Hamarosan egy új darab bemutatóján is színpadra lép: A Vörös Pimpernel-ben, amelyben Mr. Hempseed, Lord Grenville szerepeit alakítja. Ezzel körbe is ér a színházi alkotói palettán: rendezőként és színészként egyaránt jelen van, ráadásul mindhárom darab legbelsőbb szenvedélyét, vagyis történelmi témákat dolgoz fel.  

Krizsik Alfonz, A Vörös Pimpernel rendezője – akivel hét évig dolgoztunk együtt a debreceni Csokonai Színházban – kereste a szereplőit a darabhoz, és így kért fel: nagy örömmel vállaltam. A két figura nyilván különbözik egymástól. Mr. Hempseed vidéki kisember, aki a maga lehetőségei szerint próbálja segíteni Vörös Pimpernel csapatát. Hibákat követ el néha, vagy nem figyel, de jó szándékú és nagyon lelkes, nagyon szeretne részt venni a csapatban. Ezt a fajta lelkesedést sem érzem távolinak magamtól, az én felfogásomtól. Lord Grenville pedig magasabb szinten képviseli ugyanezt.

Hogyan fogadta az Udvari Kamaraszínház társulata?  

Egyrészt nagyon szimpatikusak voltak, nagyon segítőkészek velem, másrészt egy nagyon fegyelmezett társaságot láttam: nagyon profin dolgozik mindenki anélkül, hogy valaki itt ezt hajcsár módon követelné. Mindenki akarja, és úgy áll hozzá, hogy bárhol lépünk fel, oda kell tennünk magunkat. Én vidéki gyerek vagyok, és nagyon kiábrándít, amikor azt látom, hogy vidéken „odadobnak" egy előadást, mert a vidéki ember nem tud annyiszor színházba járni, amennyiszer szeretne. Nem tudok ebből engedni, és hogyha azt látom, hogy valakik nem így viselkednek egy társulatban, akkor én ott már nem érzem jól magam. Itt ezt nem tapasztaltam: csodálatos volt, hogy bárhová mentünk, akár egy kis faluban is ezerrel játszott a társaság. Nagyon fontos ez, hiszen lehet, hogy ott ül az első sorban egy kisgyerek, aki most kap kedvet akár a történelemhez, akár a színészethez, akár az irodalomhoz, bármihez – ebben nagy felelősségünk van.

 

Mindig kettőn áll a vásár: az is kell, hogy az ember el tudja fogadtatni magát az új helyen.  

Két dolog kell, hogy a csapat elfogadja az embert. Az egyik az, hogy emberileg milyen a benyomást kelt civil helyzetekben, a másik meg a teljesítmény. Nekem nagyon jól esett, amikor az egyik kolléga odajött hozzám gratulálni, hogy én két-három nap alatt képes voltam átvenni és megtanulni Szurmay szerepét. Persze, hiszen tudtam, hogy ők már tudják a darabot és nem fordulhatott elő, hogy az ő idejüket raboljam. Nyilván szövegtudással mentem oda, bármilyen kemény munka is a száraz szövegtanulás. Elkértem a videót, hogy megnézzem, hogy honnan hová ment a kolléga, hogy mikor megy ki, mikor jön előre, mikor ül le, hogy a lehető legkevesebbet kelljen ezek miatt megállni, mert tudtam, hogy én is voltam ebben a cipőben, és nagyon fárasztó, ha valaki felkészületlenül jön oda.

 

Úgy sejtem, hosszabb távú kapcsolat kezdődött el az Udvari Kamaraszínházzal: közös tematikus érdeklődést és jó csapatot talált. Folytatja a társulati munkát?  

Nagyon értékesek azok az emberek, akik egyrészt nagyon értik a szakmát, és akikkel egy nyelvet beszélünk. Kell, hogy mindannyian egyfelé toljuk a szekeret, különben nem lehet haladni. Itt mindez adott és ez nagyon jó érzés, szeretnék így dolgozni a továbbiakban is.