"Tisztelt szakértő!
Én egy teljesen átlagos, 27 éves, dolgozó nő vagyok. Elégedett vagyok az életemmel, a munkámmal, és különösebb önértékelési gondjaim sincsenek. A szüleim 4 éves koromban váltak el, amikor az apám alkoholizmusát édesanyám már nem tudta tolerálni. Sokáig azt gondoltam, hogy ez semmilyen hatással nincs az életemre, és az teljesen normális, hogy az öcsémet és engem egyedül nevelt fel az anyukánk.
Kamaszkoromtól kezdve 22 éves koromig több hosszabb-rövidebb kapcsolatban éltem (fél évtől másfél évig terjedő intervallumokban), azóta azonban nem találok senkit, aki megfelelő lenne számomra. Sokszor érzem azt, hogy azért nem tudok mit kezdeni magammal egy férfi-nő viszonyban, mert nem volt előttem apapélda. Nem tudom például, hogy milyen, amikor egy családban két felnőtt van, amikor közösen oldanak meg problémákat, és amikor a nő/anya kiengedheti a kezéből az irányítást. Mi mindig csak hárman voltunk, így nem tudom, mi a szerepe a férfiaknak egy családban, és szerintem ezért nem tudok kapcsolatot kialakítani.
Arra lennék kíváncsi, hogy - azzal együtt, hogy úgy érzem, egész idáig teljes volt az életem - sérülhettem-e annyira a váláskor, hogy ez most okoz problémát? Elképzelhető, hogy az irányításmániám és a belém vésődött 'nőként is akármit megoldhatok férfisegítség nélkül' beidegződés miatt nem engedem közel magamhoz a férfiakat, mert nekem ugyan nincs szükségem arra, hogy megmentsenek? Hogyan tudnék most változtatni ezen?
Hálás köszönettel a válaszra várva,
Anett"
Kedves Anett! Üdvözlettel, Majsai László |
A Life.hu több ízben is foglalkozott már a válás problémájával. Hogy olvasónk minél teljesebb képet kaphasson, felelevenítjük ezeket: |
Kövesd a Life.hu-t a Facebookon is! |
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.