Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Vén fejjel zokniban ugrálok

2015.12.13.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Ez Csonka András hétfői blogja a Life.hu-n.

Szia, anyu! Na és akkor mi van, ha vén fejjel zokniban ugrálok egy légvárban? Hülyének néznek? Lehet, de kit érdekel! Egyébként pedig gyerekek százai voltak körülöttem, kinek tűnik fel, hogy pár évvel idősebb vagyok? Sőt nemcsak légvár, hanem csúszda is volt a teremben, az pedig mindig is a mániám volt. Emlékszel, gyerekkoromban, amikor csomószor jártunk a Vérmező játszóterére, teljesen elaléltam a gyönyörtől, amikor felavatták az új óriáscsúszdát?! Mondjuk akkoriban ott a pörgettyű volt a nagy szám, az egy homokozó közepére épített kőlap volt, amire fel lehetett állni, és pörögni, mintha az egész egy nagy tányér lenne.

Emlékszem, annyira beindultam erre az egész hülyeségre, hogy fél napig szinte le sem szálltam róla, a végén már olyan hányingerem volt, hogy alig bírtam hazaszédelegni. Azóta, ha csak meglátok a távolban egy körhintát, már hányingerem van. A színpadi forgásokat is mindig próbálom kifúrni.

Na de vissza a játszóházba a csúzdámhoz. Nemcsak a gyermeki infantilizmusom vezetett a kissrácok közé, hanem egy különleges alkalom, amikor is a Shrek, a musical néhány szereplőjével együtt olyan nehéz sorsú vagy beteg gyerekkel mikulásoztunk ott, akiknek valóban önfeledt perceket szerzett minden, amit ott találtak. Szinetár Dórával, Feke Palival, Antal Timivel és Oláh Gergővel találkoztam, mire egy kicsit késve egy tévéfelvételről odaértem.

Gyorsan megragadtuk az alkalmat, és a mostanában százszámra az utcákon látható plakátok egyike alatt csináltunk egy képet, végre kiderült, kit is rejtenek a maszkok. Oláh Gergőt bíztam meg a fotó elkészítésével, aki galád módon egy szelfivel kombinálta a képet, amin jót röhögtünk, de aztán szépített, és fotózott. A gyerekek tündérek voltak, egyáltalán nem zavarta őket, hogy ott ugrálok közöttük. Imádom a kölyköket, csak belőlük árad az, aminek értelme van az életben.

Mondjuk 2 óra körül azért jelzett a gyomrom, hogy a nagy játékőrületben talán enni is kéne valamit. Fennhangon töprengtem, hogy mitévő legyek, amikor is az egyik kislány odapattant mellém.

„Van pizza. Kérsz belőle?” - csivitelte a fülembe.

Azt hittem, elolvadok. Mivel láttam, hogy egy asztalon rengeteg, még bontatlan doboz pizza tornyosul, gondoltam, egy-két szelet talán landolhat az én gyomromban is, nem károsítom meg a gyerekeket vele. Gyorsan lehuppantam közéjük, ami külön élmény volt, és baromi vicces volt hallgatni őket, ahogy értékelik az eseményeket.

Alig várom a próbakezdést tavasszal, azért is, mert akkor közelebb kerülünk a május 29-ei bemutatóhoz, amikor, reményeink szerint, több ezer gyerek kedvére teszünk a musicallel, és az Ő mosolyuk minden fáradságot el fog feledtetni.