Steiner Kristóf: 15 perc hírnév Angliában - Egy filmforgatás kulisszatitkai

Íme a "paparazzó" fotó, amelyet egy elhagyatott gyárépületben készítettem a Weekender című film forgatásán. Ezidáig - a szerződésem értelmében - hallgatnom kellett róla, hogy légy voltam a falon egy szuperprodukcióban, amely olyan sztárokkal forgott, mint a Harry Potter-filmek egyik csillaga és a Skins című brit tévésorozat főszereplője, Jack O'Connell. Hogy miért dideregtem a neonszínű nejlonba öltözött tinik között, akik minden követ megmozgattak, hogy - ha csak egy pillanatra is - a filmvászonra kerüljenek? Természetesen azért, mert újságíróként nem engedtek volna be a forgatás helyszínére. Több se kellett nekem: leszerződtem egy napra statisztának.

Megdöbbentő volt figyelni, ahogy világhírű jelmez- és látványtervezők merítenek ihletet abból a szubkultúrából, amelynek tagjaira néhány éve még renitens szakadárokként tekintett a világ. A mozi ugyanis a kilencvenes évek rave korszakában játszódik: abban az időben, amikor az extasy jelentette a megvilágosodást a magas talpú cipőkben rohangáló ifjoncoknak, és amikor minél ízléstelenebb, feltűnőbb, mi több nevetségesebb volt egy partiarc sminkje, annál valószínűbb volt, hogy bekerül a társaság "elitjébe". A "club kid"-ek, ahogy ők nevezték magukat előszeretettel hirdették a promiszkuitást és az anarchiát, és miközben meggyőződésük volt, hogy kivülállóként, piedesztálról szemlélik a világot, lassan ők maguk is a média kerengő dervisei lettek: az évtized közepére a rave közösség felhígult, és hamarosan feledésbe merült.

Játszottam már jónéhány filmben - Szabó István Napfény íze című alkotásától Árpa Attila Argójáig, és mindig kimondhatatlanul élveztem a színészkedést, de nem tagadom: statisztának álcázott médiakémnek lenni mindössze fél napon át volt szórakoztató, így a másnapi forgatásunkat még aznap éjjel lemondtuk, betegségre hivatkozva. És bár hazudni nem szép dolog, a kifogásunk akár igaz is lehetett volna: amíg ugyanis a többiek a fűtött öltözőszobában vártak a tapsra, teát szürcsölve, Anna és én alaposan felfedeztük a kihalt gyártelepet, bekukucskáltunk a forgatás összes, hét lakat alatt őrzött helyszínére. Mikor pedig elszopogattuk az üveg becsempészett vörösbort, dokumentálni is kezdtük a nem mindennapi eseményeket: így kaptuk rajta a film két főhősét, amint zárt ajtók mögött, a kamerák kereszttüzében egymásnak estek, és péppé verték egymást néhány baseballütővel. Hát így lettem egyetlen napra alulfizetett (azaz egyáltalán nem fizetett) filmsztár, balhés raver és forró nyomon járó riporter. A film pedig - miután az Edinburg-i Filmfesztiválon zajos sikerrel debütált - már ott sorakozik az újdonságok között DVD-n Anglia lemezboltjainak polcain...