Ő lesz négy pilótából az egyik egy hamarosan induló, fapados légitársaságról szóló, humorral teli dokureality tévésorozatban. Idén két új színházi darabra is készül, és mindezek mellett újabb ruha- és cipőkollekción is dolgozik. Néhány évente lehuppanunk, és átbeszéljük az élet dolgait, lent és fent...

Dobó Kata segít megtalálni 2014 Aranyanyuit
A színésznő zsűritagként vesz részt a nyertesek kiválasztásában. 2011-ben Rácz Zsuzsa írónő és a Richter Gedeon Nyrt. hozta létre az Aranyanyu kezdeményezést. A Richter Aranyanyu Díj legfontosabb missziója a nők önbecsülésének növelése, a hétköznapi hősök elismerése. Mostantól szeptember 21-ig jelölheted a környeztedben élő, érted, értünk, gyermekeinkért, barátainkért, közösségünkért nap mint nap sokat tevő orvosnőket, pedagógusokat vagy egészségügyi szakdolgozókat. A jelölésedet itt adhatod le! 
2014-ben hat nő veheti majd át a kétszázezer forintos pénzjutalmat és a Richter Aranyanyu Díjjal járó elismerést. Novemberben a www.aranyanyu.hu weboldalonmutatják be a nagyközönségnek a 12 döntős Aranyanyu portréfilmjét és november 20-án derül ki, hogy közülük kik vehetik át a díjakat.

Nőként tán magamba kéne fojtanom, de nem tudom és nem is akarom. Mindig rácsodálkozom, mennyire sugárzóan szép vagy! Áruld el - szamártejben fürdesz, vagy van varázsitalod?

Érdekes, én nem látom magam sugárzóan szépnek, és nem is tulajdonítok ennek a témának nagy jelentőséget. De hogy válaszoljak a kérdésedre, talán a genetika. Amúgy nagyon korán elkezdtem jó krémeket használni. A kozmetikusom, Gera Panni javaslatára nem 40 évesen vettem meg az első szemránckrémet. De nem hiszem, hogy csak ezen múlna. Lehet, hogy egyszer majd hirtelen fog meglátszódni az idő múlása? Jaj!

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Jót kacagunk most ezen!

Igen. De, tudod, jó érzés, hogy miközben lassan már 20 éve létezem ebben a "Dobó Kataságban", mégis megdöbbennek, amikor meghallják, hogy 40 éves vagyok.

Egyébként fura kimondani, hogy "negyven"?

Nincs rossz érzésem ezzel kapcsolatban. A helyemen vagyok, jól érzem magam a bőrömben. Már sokkal jobban értem magam, és elfogadom a hullámzásaimat. Szerencsére van valaki mellettem, aki a társam ebben is. No, meg itt van Szofi! A tempó, amit a lányom diktál, nem hagy lelassulni, sőt!

Az elfogadás igazán mire vonatkozik?

Már tisztában vagyok azzal, mi az, ami vélhetően soha nem fog teljesülni az életemben. Jó érzés ismerni a határaimat pozitív és negatív értelemben egyaránt. Valószínűleg nem fogok az Örkényben vagy a Katonában játszani, ami nagy fájdalom, mert azt gondolom, az a közeg egészen mást hozna ki belőlem, és tudom, hogy a képesség megvan bennem. De beláttam, hogy nem fog bekövetkezni, mert ez a szakma bizony dobozol. Nincs mese. Húsz évvel ezelőtt belekerültem egy skatulyába, ahonnan nagyon nehezen tudok kikecmeregni.

Már nem is akarsz?

Vannak terveim, majd meglátjuk, hogy mennyi időm, energiám és bátorságom lesz megvalósítani. Láttunk már példákat arra, hogy valaki meg tudta fordítani az emberek gondolkodását önmagával kapcsolatban, bár sokszor ehhez nagy szerencse is kell. Ezek rendszerint a komfortzónád elhagyásával függnek össze, amit nagyon kevés ember mer meglépni. De véletlenül se az legyen az érzésed, hogy elégedetlen vagyok a helyzetemmel, hisz az elmúlt nyolc év, amióta hazaköltöztem Amerikából, nagyon sok változást és szakmai lehetőséget adott.

Amikor sok éve felismerted a "dobozt" és próbáltad szétfeszíteni, munkált benned dac is?

Persze, sértettség és dac is volt bennem. De egy idő után rájöttem - és ezért is jó az a bölcsesség, amit az ember a korral elér -, hogy mi miért is történt. Biztosan én is követtem el hibákat. Például nem voltam kellően bátor. Fiatalon megalkudtam bizonyos helyzetekben. Furcsán hangozhat, de én nem vágytam feltűnésre. Nem akartam megbántani senkit, ezért aztán sokszor mondtam igent olyan dolgokra, amikre talán nem kellett volna.

Hiányzott belőled az önérvényesítés képessége? A határozott kiállás magadért?

Igen, és nem igazán tudom, miért. Talán a gyerekkorból hoztam, hogy ha megbújok, nem ér bántalom. A sors fura fintora, hogy mégis ezt a hivatást testálta rám. Egy magába forduló valaki, aki tele van kétségekkel - megkapta ezt a csomagot. Én soha nem állítottam többet magamról, sőt, mindig nagyon szerény voltam. Közben pedig azt láttam, hogy akik hittek magukban, adott esetben kevesebb tartalommal is messzebbre jutottak. Úgy nőttem fel, hogy az a jó, ha nem vesznek észre. Ez nagy hátrány volt kint Amerikában is. Az ott tapasztalt magabiztossággal nem tudtam felvenni a versenyt. Mindenesetre Szofit másként nevelem. Azt szeretném, hogy higgyen magában. Nem szabad egy gyereknek letörni a szárnyait. Határokat persze muszáj szabni, de közben hagyni kell menni, felfedezni, kipróbálni, repülni... Ez a legnehezebb feladat.

Érdekes és meglepő is, hogy egy ilyen ragyogó teremtés, mint te, milyen fékekkel küzdött. Egyszer azt idézted nekem a kedvenc amerikai színésztanárodtól, hogy "tehetség kell a tehetséghez".

Ez nemcsak erre a szakmára, hanem az egész életre igaz.

Ezt a leckét megtanultad már?

Szerintem úton vagyok. Most már bátrabban beszélek magamról, az elért sikereimről. Olyan fura, hogy miközben sokan nagyon szerették azokat a filmeket, amikben benne voltam, én mégsem tudtam igazán büszke lenni rájuk. Pontosan azért, mert egy másik körbe szerettem volna tartozni a szakmán belül. Futottam egy szekér után, ami egyáltalán nem akart felvenni. Mára ez is megváltozott. Azt gondolom, hogy bár A miniszter félrelép nem egy művészfilm, attól még rengeteg embernek óriási élményt jelentett, majdnem 1 millióan látták a moziban, és ezt nem sokan mondhatják el a maguk filmjéről.

Nem érezted úgy, mintha nálunk nem illene büszkének lenni? Mintha ciki lenne a szerénytelenség?

Igen, akkoriban így volt. Ma már egészen másképp viselkednek a fiatalok. És ez jó. Nem kell álszerénynek lenni, mint ahogy önteltnek sem. Valahogy az egészséges középutat kell megtalálni. Én is erre törekszem - jobb későn, mint soha. Nem?

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Hát, ideje már! Szerencsére dolgod van elég. Éppen forgatsz, színházi szerepek is várnak...

Nem bírom sokáig munka nélkül. Nagyon nyomaszt, ha azt érzem, hogy nincs rám szükség. Imádok a lányommal lenni, de dolgozni is. Azt látom, hogy Szofi ezt nem sínyli meg, sőt! Akárhányszor megyünk el otthonról - mindegy hova -, fölveszi a köntösét, vagy felköti magára a konyharuhát, illegeti magát és mondja, hogy ő is megy a színházba. Neki az az élete, hogy a szülei mennek és teszik a dolgukat. Mindenkinek jó, amikor feltöltődve érek haza. Megőrülnék enélkül.

Közben új területre is eveztél. A színészmesterség mellé bekúszott a divat. Azon gondolkoztam, hogy azért az egészen másfajta kreativitást igényel, nem?

Igen is, meg nem is. Mindig odafigyeltem arra, hogy mit sugárzok magamról. Belső kényszer, hogy az emberek azt lássák, én mindig egyben vagyok. Még akkor is, ha esetleg épp nem. De ebben nincs görcs. Látod, most is farmer és zakó van rajtam, tehát nem viszem túlzásba. Azt gondolom az öltözködésről, hogy sok mindent el lehet vele árulni magunkról. A személyiségünkről és aznapi hangulatunkról egyaránt. És ennek semmi köze ahhoz, hogy az embernek mennyi pénze van! Ez a játék vonzott benne.

Hogy ha kommunikációs eszközként tekintünk a külsőre, akkor a Dobó Kata nevével fémjelzett ruha vagy cipő milyen?

Vagány, visszafogott, mégis nőies, és közben van benne egy pici maszkulin jelleg is. Szerintem nem attól szexi egy nő, hogy kiteszi mindenét. Azt kell megértenie a lányoknak, csajoknak, asszonyoknak, hogy ebben is meg kell találni a harmóniát. Mi az, ami ráerősít a személyiségedre? Mit akarsz magadról kommunikálni? Amikor kimentem Amerikába, én is szörnyen öltözködtem. Los Angeles ilyen szempontból zseniális hely, mert azok, akik igazán megengedhetik maguknak, hogy a mindennapos rohanásban is a legnagyobb márkákat viseljék, na pont ők T-shirtben és farmerban rohangálnak és nagyon lazák.

A kevesebb több?

Mindig, mindenben.

De divattervezést nem tanultál!

Nem is tudok, és nem is az a feladatom. Egy tehetséges divattervező, Cakó Kinga készíti a rajzokat. Az én fejemben megvannak a vonalak, a színek, és ő hozzáteszi az ízlését, stílusát. Nagyon jó összjáték, élvezem minden percét! Vágó Rékával pedig most tervezzük az őszi-téli cipőkollekciónkat. Azt érzem, hogy nem testidegen ez az egész. Sőt!

De, mondjuk, ha pár éve azt mondtam volna neked, hogy ruhát fogsz tervezni, kinevettél volna?

Az ötletért nem nevettelek volna ki, talán csak azt mondtam volna, hogy ahhoz össze kell még szednem a bátorságomat. De most már mire várjak?

Sok mindenhez össze kell még szedni?

Hát... Van jó pár ötletem. Forgatókönyvet is szeretnék írni. Van egy tök jó történet a fejemben, már el is kezdtem felvázolni.

/1408/Dob__2014811154145

Talán ezekkel tényleg kikecmeregsz a régi skatulyából...

Lehet, hogy azzal nem is kell törődni. Kinek akarok én megfelelni - most komolyan - a páromon meg a gyerekemen kívül? Szofinak mi vagyunk a példa az életre. Nem aszerint fog élni, amit mondok neki, hanem aszerint, amit lát. Ha azt tapasztalja, hogy az anyukája bátor, akkor talán ő is az lesz. Sokáig túlságosan komolyan vettem mindazt, ami történik velem. Fura most visszagondolni arra a Katára, aki a legsötétebb gondolatokkal volt képes begubózni a szobájába. Akit most látsz, már egészen más. Nem riasztja meg egy-egy hullámvölgy. Tudom, hogy mindig lesz valahogy. Természetesen könnyebb lenne, ha egy kicsit biztosabbnak látnám a jövőmet, de ez leginkább a lányom miatt fontos. Már nem csak magamban kell gondolkodni, és szerencsések vagyunk, mert Levi is keresett a szakmájában, de mind a ketten olyan területen dolgozunk, ami viszonylag kiszámíthatatlan.

Összekapaszkodva minden könnyebb!

Mi jó egységet alkotunk. És ő elképesztően jó apa! Van egy tökéletes, csodálatos, egészséges gyerekem, édes párom, olyan karrierem, amivel azért nem sokan büszkélkedhetnek... Miért is panaszkodnék? Most olyan korszakot élünk, amikor mindenkinek nehezebb. Én sem vagyok kivétel, és jó, hogyha az emberek tudják ezt. Nem vagyok szuperanyuka, és nem csücsülök rózsaszín felhőkön. De azt mondom, soha ne legyen ennél rosszabb! Ne legyen semmi baj Szofival! Tudjak olyan anya lenni, mint amilyen kép él a fejemben. Kicsit hippis, megengedő, laza, de olyan, aki jókor és jól segít neki.

Újra és újra Szofinál lyukadunk ki, naná!

De hiszen ő a legfontosabb! Beszélhetünk szakmáról, munkáról, bármiről... Nem tudom, hányszor mondom el neki naponta, hogy mennyire szeretem. Nem tudom nem mondani. Mindig azt válaszolja, hogy "igen". Vajon ez azt jelenti, hogy ő is engem, vagy azt, hogy tudja...? "Annyira szeretlek!" - "Igen." Hát kellhet ennél több?