5 mesesorozat, amit imádtunk gyerekkorunkban - Ma is hiányzik

Kati kedvence: A Csipet csapat

"Chip, Chip, Chip, Chip és Dale jön, ha gond van.
Chip, Chip, Chip, Chip és Dale odapottyan.
Chip és Dale sosem fél, bár csipetnyi,
ki bajba került, megmentik."

A mai napig fejből megy az egész Csipet csapat-dal. Ezzel bizonyára nem vagyok egyedül, mert a vasárnapi Disney-délutánt minden korombeli kölyök tűkön ülve várta. Dagobert bácsi, Balu kapitány és a többi sorozat közül a Csipet csapat volt a kedvencem a két csíkos mókussal és nyomozó barátaikkal. Életemben Kvarg Lipitől hallottam először a sajtlevesről - már akkor összefutott a nyál a számban -, és úgy sejtem, hogy Sziporka volt az első példaképem abban, hogy hogyan kell vagány, ám mégis cuki (mókus)lánynak lenni.

Emese kedvence: Bob és Bobek

"Ébresztő! Gyerünk dolgozni!
- De miért?
- Mert a munka nemesít!"

Így kezdődtek Bob és Bobek, a két elválaszthatatlan jó barát tapsifüles napjai. Engem pedig megvettek kilóra. Mert nincs olyan gyerek, aki ne érzékenyülne el a nyulaktól - kicsit. Szőrösek, helyes a fejük, és lehet őket simogatni. Nincs ez másképp akkor sem, ha kivételesen rajzfilmfiguraként tűnnek fel a képernyőn.

A két csehszlovák nyuszifigura végképp belopta magát a szívembe, és nevettetett, amikor csak lehetett. Mert mást nem nagyon lehetett csinálni a két nyúlon, akik egy cilinderben laktak, reggelenként tornáztak, majd bugyutábbnál bugyutább kalandokba keveredtek - mondjuk úgy: "bobiskodtak". Kettejük közül ugyanis a nagyobbik, Bob volt a szorgalmas, Bobek a lustább, de furfangosabb, akit mindig noszogatni kellett. Ebből aztán jó még akkor sem sülhetett ki, ha nagyon akartuk volna. Egyet viszont biztosan megtanultunk tőlük: hogyan lehet jókat nevetni magunkon.

Barbi kedvence: Nils Holgersson

Gyerekként igazi mesefüggő voltam. A szüleim képtelenek voltak kirobbantani vasárnaponként a Walt Disney-filmek - a Gumimacik, Balu kapitány és a többiek - elől. Az abszolút kedvencem mégis Nils Holgersson volt, valamint elválaszthatatlan társai, Szmöre és Pocok. Mai napig megmagyarázhatatlan melegség önt el, ha meghallom a mese főcímdalát. Imádtam gyereknek lenni, és a vadludaknak szurkolni.

Pálma kedvence: A kockásfülű nyúl

A vasárnapi Disney-délutánok generációjának tagjaként én is nagy rajongója volt a Csipet csapatnak, Dagobert bácsinak és Balu kapitánynak, leginkább mégis A kockásfülű nyúl című mese lopta be magát a szívembe. Ámultam és bámultam azon, ahogy a főszereplő nyúl egyszer csak gondolt egyet, összecsavarta hosszú, kockás lapátfüleit, és propellerként használva elrepült oda, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

A segítőkész, kedves, igazságos kockásfülű nyúlért olyannyira odáig voltam, hogy amikor a szüleim megleptek egy filcből készült példánnyal, megváltozott az életem - legalábbis úgy éreztem. Magammal vittem a bölcsibe, vásárolni és sétálni, vele aludtam, és nem telt el úgy nap, hogy ne szórakoztam volna legalább egy órát azzal, hogy röptetem. Az én nyulam ugyanis éppen úgy tudott repülni, mint a mesében.