Kittire az égiek vigyáznak, talán jobban, mint én tettem

Forrás: Thinkstock -
betegség vetélés egészség
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Egy olvasónk fájdalmas levéllel kereste meg szerkesztőségünket, melyben párja és kislánya elvesztéséről számol be őszintén, kínzó részletességgel. Neve elhallgatása mellett megengedte, hogy történetét közretegyük, annak reményében, hogy az ő tapasztalatai másoknak segítségére lehetnek. Íme a levél!

Anikó vagyok, a fájó történet pedig az enyém. Szinte egyszerre vesztettem el a páromat, és vele együtt meg nem született lányomat, Kittit. Talán azért is fáj ennyire nekem mindez, mert negyvenévesen estem először teherbe. Oly régóta vártam gyermekáldásra. Úgy hiszem, nem tudtam rá eléggé vigyázni. Magamat okolom az elvesztéséért. Most a páromat és lányomat is gyászolom. Úgy érzem, fájdalmam elviselhetetlen.

Egész életemben erre az áldásra vágytam

„40 éves nő vagyok. Tele vágyakkal, reményekkel, amik nem teljesültek.
Több mint húsz éve várok babára, az áldásra, hogy végre anya legyek. Közben több kapcsolatom, házasságom is volt, ami többnyire - kimondatlanul is tudom -, hogy a gyermekáldás hiánya miatt ment tönkre.
Három éve ismerkedtem meg a párommal. Fiatalabb, mint én, és annyi örömöt, boldogságot hozott az életembe, mint még soha senki. Annyira tudott lelkesedni apró dolgokért is, olyan ajtókat nyitott ki bennem, amikről nem is tudtam, léteznek. Kezdetektől tudta, hogy nem sok esélye van annak, hogy közös gyermekünk legyen. De nem zavarta, nem fordult el tőlem, szeretett, az örökbefogadás gondolatát is felvetette. Tudtam, hogy komolyan gondolta, pontosan tudta, mivel jár, mert ő maga is örökbefogadott gyermekként nőtt fel, boldog családi környezetben. Teljesen nyugodt voltam, és most az egyszer valóban hittem, hogy rám talált a sok év óta oly áhított boldogság.

Illusztráció Forrás: Thinkstock

Hitelből fedeztük a munkanélküliséget

Nem költöztünk össze, bár sokat beszéltünk róla. Két külön városban éltünk, dolgoztunk, és mindig megtaláltuk a módját, hogy lássuk egymást. Minden nap beszéltünk telefonon. A három év alatt sok rosszat is megéltünk együtt. Berendeztük a lakását, felszereltük, a megtakarított pénzemből. Majd jött a munkanélkülisége, sok gyötrődés, hiszen a pénz hiánya számunkra egyben azt is jelentette, hogy ritkultak a találkozásaink. Mégis kitartottunk egymás mellett. A munkanélküliséget hitelből fedeztük. A számlákat fizetni kellett, enni is kellett, a találkozásokról, mint „luxusról” lemondtunk. Bíztunk benne, ha majd mindketten dolgozunk, könnyen letudjuk a tartozást, és minden a helyére kerül. Mikor már mindketten dolgoztunk, a hitelek törlesztése miatt nem tudtunk olyan sűrűn találkozni, mint azt szerettük volna. Mindketten kerestük a plusz pénzkereseti lehetőséget, hogy kilábaljunk zűrös anyagi helyzetünkből. Így tovább ritkultak a találkozások, a telefonbeszélgetések. De még mindig hittünk a szerelmünkben, az összetartozásunkban. Feszültségekkel teli időszak volt ez, ami persze sok konfliktust, veszekedést is magában hordozott.

Készültem, hogyan fogom elmondani neki a hírt

Amikor épp nem volt napirenden a gyermekkérdés, akkor derült ki számomra, hogy gyermeket várok. Végtelen boldogság öntött el. Annyira régóta akartam már teherbe esni, hogy leírhatatlan örömmel töltött el, hogy van egy pici, akire vigyáznom kell. Nem akartam telefonon közölni vele a hírt. A következő találkozásunk karácsonykor volt esedékes, két héttel később, mint én megtudtam, gyermeket hordok a szívem alatt. Lázasan készültem, hogyan fogom elmondani neki a hírt. Kétségem sem volt afelől, hogyan fogadja majd. Biztosra vettem, hogy örülni fog.
Karácsony előtt azonban egy beszélgetésünk alkalmával szakított velem. Fel nem tudtam fogni, hogy ez velem történik meg. Nyugodt volt, higgadt. Nem láthatta az arcomat, mint ahogy azt sem, hogyan nyúlok a hasamhoz, a születendő gyermeket nyugtatva ezzel, no meg magamat. Fogalma sem lehetett, mi megy végbe bennem. Akkor, abban a pillanatban nem éreztem már fontosnak, hogy beszéljek neki a babáról.

Kerestem a mentségeket számára

Ám egy közös barátunk szemrehányást tett neki, hogy volt képes állapotosan, ráadásul karácsonykor otthagyni. Milyen ember az olyan, aki elhagyja a terhes párját? Így hát megtudta a pici létezését, amit én titkolni akartam előle.
A párom felhívott, és személyesen akarta megbeszélni velem a jövőnket, a gyermek jövőjét. Beleegyeztem a találkozásba. Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, mélységesen bánja, amit tett, amit mondott, és velünk marad. Próbáltam számára mentségeket találni, és szívből kívántam, ismét legyünk egy pár, egy család. Karácsony után leutazott hozzám. Biztosított arról, hogy szeretne az életünk része lenni. Nemcsak a gyermeké, de az enyém is. Anyagilag is segít helyreállni, a hitelek rendezésével, majd a gyermek felnevelésében is ki akarja venni a részét, mind anyagilag, mind lelkileg. A szilvesztert együtt töltöttük, s úgy utazott haza, hogy én hittem, egy család vagyunk. És valóban, hétről hétre rendre érkezett a pénz a számlámra, visszatértek a napi telefonbeszélgetések. Bár azt hiányoltam, hogy sosem érdeklődik a gyermek felől, a vele járó vizsgálatokról. Ezt szóvá is tettem. Mire lazán megkaptam, én nem meséltem róla, ő azt várta, én mondjak valamit.

Illusztráció Forrás: Thinkstock

Közösen neveztük el Kittinek

Úgy egy hónap múlva erős alhasi görcsökkel kórházba kerültem. Azonnal hívtam, szólni akartam neki. Ám nem volt elérhető, és nem is hívott vissza. Így csak később értesült róla, mi történt. Ám nem érezte elég fontosnak, hogy ideutazzon. Szóba sem került, hogy meglátogat bennünket.
Ekkor töltöttem be a 40. életévemet, a picivel a pocakomban. Eszébe sem jutott, hogy leutazzon, de még csak egy telefonon való köszöntést sem kaptam tőle.
Ismét eltelt egy hónap, és megint begörcsöltem. Kórházba mentünk, s úgy egy hétig maradtunk bent. A páromat ekkor sem tudtam elérni. SMS-t küldtem, amire nem reagált. Ismét nem érezte szükségét annak, hogy meglátogasson, érdeklődjön felőlünk. Egy hét után, mikor elhagytam a kórházat, akkor vettem fel vele a kapcsolatot. De még ekkor sem beszélt arról, hogy lejönne hozzánk. Az orvos egyértelműen érezte rajtam, nagy nyomás alatt vagyok, nagy stresszben élek. Állandóan azt javasolta, próbáljak megnyugodni. Miközben a szívem még reménykedett, hogy a kapcsolatunk jóra fordul, az eszem már tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. Soha ennyire biztos nem voltam benne, hogy a kicsire mennyire szükségem van. Apa nélkül is. De bármikor a páromra gondoltam, már nem a szeretet érzése fogott el, hanem a csalódottság. Nincs itt velem, nem segít, mintha szándékosan nem akarna kötődni a gyermekéhez. Nem akar vele, velem kapcsolatot kialakítani. Időközben megtudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Közösen a párommal elneveztük Kittinek. Szinte azonnal egyetértettünk a névválasztásban. És örültem neki, hogy végre nem veszekszünk. Tudtam, hogy nyugalmat kell biztosítanom Kittinek, mert nem veszíthetem el őt. Miközben éreztem, hogy a párommal egyre csak távolodunk egymástól.

Ha neked is van olyan történeted, amit megosztanál velünk, írj az info@life.hu e-mail címre. Megértéssel, szeretettel várjuk leveled!

Egyszerre gyászolom a párom és a meg nem született kislányomat

Terhességem 21. hetében egy hosszú és kínkeserves telefonbeszélgetés alkalmával örökre búcsút intett nekem, szakított, mert rádöbbent, hogy mégsem tudja elképzelni velem az életet. Bár az eszem régóta tudta ezt, a szívem nagyon is küzdött ellene, nem voltam képes elfogadni a döntését. Itt van egy kis élet, akinek igenis szüksége van apára is, és hirtelen nem éreztem magam képesnek arra, hogy egyedül neveljem fel. Ezekben a hónapokban, amikor a végtelen boldogság kellene, hogy elöntsön, szorongtam, feszült voltam, és őrlődtem magamban. Az eszem régóta tudta, hogy ez nem kapcsolat, a szívem azonban nem tudta elfogadni ezt. Az eszem tudta, hogy a kicsivel kell foglalkoznom, mégis egekben volt a pulzusom, a vérnyomásom. Kiújult a szívritmuszavarom, és egyre feszültebbnek éreztem magam. A gyomromban állandósult a szorongás. Naponta álomba sírtam magamat.
Mígnem terhességem 23. hetében erős, elviselhetetlennek tűnő görcs és erős vérzés közepette, a fájdalomtól már eszméletlen állapotban toltak be a műtőbe. Mikor magamhoz tértem, már tudtam, nincs Kitti. Akire oly régóta vártam, akit annyira akartam, nincs többé. Most duplán gyászolok: a gyermekem apját és a lányomat. Mindkettőjüket elvesztettem.

Remény helyett csak hiteleket hagyott nekem

Azóta sem hívtam fel a páromat. Nem kíváncsi rám, s én sem érzem szükségét, hogy tudassam vele, mindent elvett tőlem. A reményt, hogy gyermekem lesz ebben az életben, a jövőmet, mindent. A hiteleket hagyta rám, azokat törlesztem hónapról hónapra, tele fájdalommal a szívemben. Mindent elvesztettem, ami fontos volt számomra. Nem tudom, hogy valaha túljutok-e rajta. Jelenleg úgy érzem, fájdalmam feldolgozhatatlan. Egyszer az életben terhes maradtam, és nem voltam képes megtartani a gyermeket. Mélységes gyász emészti a szívemet. Negyvenévesen, egyedülállóként esélyem sincs egy újabb babára. Nincs újabb húsz évem, hogy várjak rá. Minden este sírok és gyertyát gyújtok Kittiért. A babámért, akire az égiek vigyáznak. Talán jobban vigyáznak rá, mint én tettem.”

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.