Szily Nórának az On The Spot újságíróival készített interjúját itt olvashatod.

A halál városa

A lustán hömpölygő szent folyó partján az egyik ghatnál, azaz a Gangesz egyik lejáratánál mosnak, fürdenek, a másiknál kriketteznek és sárkányt eregetnek a gyerekek - a harmadiknál halottakat égetnek. Ez csak nekünk furcsa, Indiában a világ legtermészetesebb dolga.

Évente több tízezer ember zarándokol meghalni a Gangesz partján fekvő Varanasiba. A hinduk szent városában éjjel-nappal égetik a halottakat, és ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy a teste itt váljon hamuvá, kikerülhet az élet körforgásából. Ez a végső cél a hindu hit szerint: elérni a moksát, azaz a reinkarnációk és különböző létezések szenvedéssel teli körforgásából való kiszabadulást, természetesen nem a test, hanem a lélek számára.

A Varanasiba zarándoklók életében a legnagyobb esemény a halál. Nem félnek tőle - várják. Varanasi koszos sikátoraiban sétálgatva számtalan halottasházra vagy úgynevezett otthonra bukkanunk. Vannak, akik életük utolsó pár évét töltik itt, és tudatosan készülnek a halálra, mások már haldokolnak, mire a családjuk idehozza őket. Amikor "szent" emberekkel, öregekkel, a haldoklók családjaival beszélgetünk, mind azt állítják, hogy nincs bennük halálfélelem. Nem sírnak, sőt, megköszönik, ha nem mondjuk az édesanyjukat búcsúztató családnak, hogy sajnáljuk.

Özvegyek évtizedek óta magányosan

Azt gondolnánk, hogy a kultúrsokk itt lassan véget ér, de tévedünk. Az egyik sikátor egy eldugott házhoz vezet, amilyet még sehol a világon nem láttunk: az özvegyek házához. Különböző korú megözvegyült vagy elhagyott asszonyok élnek itt, sokan közülük már 50 éve. Látogatókat nem nagyon fogadhatnak, a szomszéd kolostor vezetője mégis megengedi, hogy két kis kameránkkal bemenjünk. Színes ruhákba burkolt nénik totyognak mindenfelé a kétszintes, sötét épületben. Vannak, akik főznek, vagy csapkodják a vizes ruhát a kőpadlóhoz mosás gyanánt, mások csak ülnek a sarokban, merednek maguk elé. Az egyik asszony gabonát szitál és csendben énekel. Belesünk a sötét, spártai alvókamrákba is, elképzeljük, hogy milyen lehet itt élni, évtizedek óta, magányosan.

Ha ugyanis egy nőt elhagy a férje vagy megözvegyül, nem házasodhat újra, egyedül kell élnie, és számtalan testi-lelki kín vár rá. Szülei házánál ő a legmegvetettebb cseléd, aki nem viselhet ékszert vagy jó ruhákat. Ő kapja a legrosszabb ételt, az év számos napján 24 órán át böjtölnie kell, ilyenkor még vizet sem ihat. A hindu özvegyet felesleges lénynek tartják, akinek jog szerint férje holttestével együtt kellett volna magát elégettetnie. Ez ma már tiltott hagyomány, ezért az asszonyok különböző, özvegyeknek fenntartott házakba vonulnak be.

A kis közösségi szobában ülünk le a földre, egyre több néni gyűlik körénk, méregetnek minket. Kiváncsiak a látogatókra, ritkán beszélnek idegenekkel.

"Ha újraházasodsz, nem tisztelnek többé. Ilyen a kultúránk. Egy darabig fájt, most már belenyugodtam, elfogadtam a sorsomat" - mondja az egyik asszony. Nehéz elhinni, de lehet, hogy csak Európából érkezve. A szeméből nyugalom sugárzik, egész nap imádkozik, nézi a Gangeszt az ablakon át, és várja a halált.

"Régen még hiányoztak a férfiak, az érintés, fájt a megaláztatás, hogy sohasem lehetett gyerekem. Ma már csak Isten él bennem" - állítja. Mosolyogva, könnyedén mesél, mintha arról számolna be, mit főzött tegnap ebédre.

Az On The Spot Iránban is forgatott, a filmből itt láthatsz részletet.

Van, aki 71 éve él egyedül

Nem minden asszony törődik bele a rá váró kegyetlen sorsba, vannak, akik elszöknek, és reménykednek benne, hogy új életet kezdhetnek. De a legtöbben maradnak, főleg azok, akik kislányként özvegyültek meg. Máshova nem mehetnek, a hindu családok többségében úgy tartják, hogy az özvegy kislányok hozzák a legnagyobb balszerencsét a családra, meg kell tőlük szabadulni, amint csak lehet.

"Kilencéves voltam, amikor meghalt a férjem. Azóta egyedül élek" - kezdi történetét az egyik 80 éves néni. Néhány évig a férje családjával lakott, amíg feleslegessé nem vált számukra. Akkor került az özvegyek házába. Az ő története szerinte ekkor ért véget, azóta csak a befejezésre vár, már 65 éve.
Egy másik nénit tizenkét évesen adták férjhez a falujában. Összesen négy napot élt együtt az ifjú pár, aztán a férje a fővárosba utazott tanulni. Soha nem jött vissza. Tanult ember lett belőle, feleségül vett egy hozzá illő nőt, gyerekeik születtek. A kislány meg ott várt rá a faluban évekig, nem értette, hogy mi történik vele, miért nem élhet úgy, mint a többi lány. Aztán beadták ebbe az özvegyházba. Nemrég tudta meg, hogy a férje meghalt.

"Máig nem értem, hogy tehette ezt velem. Miért hagyott el? Semmi rosszat nem csináltam, mégsem kellettem neki. Egész életemben vártam rá" - mondja, miközben a szemét dörzsölgeti. Kérdezzük, hogy a négy nap alatt legalább boldog volt-e. Mosolyog, nem érti a kérdést, gyerek volt még. Különben is, csak mi, nyugatiak kergetjük állandóan a boldogságot, keressük a szerelmet, hagyjuk, hogy a vágyaink irányítsanak minket. Ők beletörődnek a sorsukba, türelmesen várják, hogy végre valahára ez az élet is elmúljon, és az özvegyek házától alig száz méterre, a Gangesz partján elégessék feleslegessé vált, elhasználódott testüket, majd hamvaikat a szent folyóba szórják.

"Nem szeretnénk újjászületni, ez a világ egy iszappal teli öböl. Nem jó hely, főleg egy nőnek" - magyarázzák. És ők még a szerencsések közé sorolják magukat, mert életük utolsó éveit Varanasiban tölthetik. Nekik valahogy könnyebben elhisszük, hogy nem félnek a haláltól.

Cseke Eszter/On The Spot

Barátkozz a Life.hu-val az iWiWen és a Facebookon is!