Konkrétan 32.061 nő esett át abortuszon, 28.383 nő pedig császármetszéssel hozta világra gyermekét. Több mint 60 ezer nő volt tavaly kés alatt: testvérek között is egy közepes méretű városnyi emberről beszélek.

Ám az adatok közlését nem követte semmi, például az, hogy az érintett szakmák képviselői kijelentették volna: célunk az, hogy ez a magas szám jövőre x %-kal csökkenjen, és ennek érdekében a következőket tesszük.

Gondolom, nincs is tennivaló, hiszen nincsen ezzel semmi gond - ugye? Azzal együtt, hogy egyik műtét sem rutinbeavatkozás, súlyos szövődményekkel járhat, és azt is tudva, hogy egy részük - az abortusz minden kétséget kizáróan - megelőzhető lenne.

Az abortusz esetében talán nem is kell magyarázni, hogyan: a fogamzásgátló tabletták 1968 óta elérhetőek hazánkban, óvszert is lehet kapni, a nem kívánt terhesség ellen számos módon lehet védekezni. Már ha tud róla az, aki szexuális életet él, hogy ez miért is fontos, és meg is tudja fizetni. A fogamzásgátló gyógyszereken nincsen állami támogatás, ugyanoda sorolja őket az OEP, ahova például a potencia-növelőket is: ún. lifestyle drug.(?!). Ráadásul nem működik az iskolákban a szexuális felvilágosítás, mint ahogy nincs AIDS-prevenció sem.

Bravó, 2011-ben

Úgy tűnik, az sem aggaszt senki hozzáértőt, hogy bár a WHO ajánlása szerint a szülések mindössze 15%-ában lenne indokolt, Magyarországon mégis minden harmadik kisded császármetszéssel jön a világra. Természetesen - félreértés ne essék - nem kétlem, hogy az esetek többségében a baba és a mama egészségét szolgálja a beavatkozás. De azt kétlem, hogy ilyen gyakran lenne rá valóban szükség. Ráadásul azokat a nőket, akik elsőre császárral szülnek, a legtöbb kórházban másodjára sem "engedik" másképp világra hozni a gyereket - épp az első beavatkozás esetleges szövődményeitől tartva. Abba most bele sem megyek, mibe fáj mindez az államnak: mennyivel többe kerül egy műtét, mint egy spontán szülés, és mennyivel többet fizet érte a krőzus kismama és a család - zsebbe.

A nőgyógyászok elsősorban azzal indokolják a magas számot, hogy mindig a magzat életének védelmét kell előtérbe helyezniük, továbbá félnek a műhibaperektől, és ha nehézség adódik, gyakran rutinból döntenek a gyors műtéti beavatkozás mellett. Érv az is, hogy mivel a nők egyre idősebb korban szülnek, automatikusan magasabb a kockázat és a beavatkozások száma is.

Én 35 évesen - első szülőként öregnek számítva - úgy döntöttem, hogy gátvédelemmel fogok szülni, és mindent megteszek annak érdekében, hogy természetes úton hozhassam világra a lányomat: úgy éreztem, ezt diktálja a magam és születendő gyermekem iránti felelősségem. Az első kórházban, ahova tájékozódni mentem, ezt mondták: "mi itt nem szoktunk gátvédelmet csinálni, első szülőknél kötelező a gátmetszés." Mivel 2007-et írtunk, nem 1987-et, kerestem másik kórházat.

Mondhatjuk, hogy szerencsém volt, amiért 35 évesen, a statisztikákat meghazudtolva nemhogy gátmetszés, hanem gátrepedés nélkül hozhattam világra a kislányomat. A szerencse is biztosan közrejátszott ebben, és az is, hogy mind a szülést vezető orvos, mind a szülésznő maximálisan támogató volt, együttműködtünk, felnőttnek tekintettek. A statisztikák is bizonyítják - ha a józan észnek nem is hinnénk -, hogy ahol a szülést vezető orvos valóban odafigyel már a terhesség során is a kismamára, bátorítja, empatikus vele, ott sokkal nagyobb a valószínűsége a komplikáció- és beavatkozásmentes szülésnek.

A császármetszések számát tekintve ezen az együttműködésen bőven van még javítanivaló. Mint ahogyan azon is, hogy bár a számuk csökken, még mindig nagyon sok az abortusz, ráadásul minden tízediket 15 és 19 év közötti kamaszlányok szenvedik el.

Esetükben nyilván az ismerethiány és a támogató felnőtt közeg - szülők, tanárok, orvosok - hiánya is közrejátszik abban, hogy nem megfelelően védekeztek. Kinek a felelőssége a felvilágosítás? Első körben a szülőké, de általában ők sem tudják, hogyan kellene beszélgetni erről a témáról. Ráadásul az a felnőtt tud egyáltalán beszélgetni a szexualitásról, aki a sajátjával - a testével is - jó viszonyban van, nem gátlásos. Vajon hány ilyen akad? Az iskolákban a szexuális felvilágosítás többnyire kimerül abban, hogy biológiaórán a tankönyvi képek segítségével a fiúk és a lányok külön megbeszélik a tanárnővel, hogy mit látnak.

Miért nem tanulunk az iskolában (például a nőgyógyászoktól) a testünkről, a szexualitásunkról? Sőt: a szexuális életre való nevelésben a hangsúly nem csupán a szexen, hanem magán az életre nevelésen kellene legyen, mert a testünkhöz, a saját és a másik nemhez, a szexuális vágyainkhoz való viszonyunk alapvetően meghatározza az önbecsülésünket, az önképünket.

Ha egy nő, egy lány megtanulja, hogy miképpen élhet örömteli, biztonságos szexuális életet, akkor nem fog teherbe esni véletlenül. Ha egy vajúdó nő ismeri, bízik a testében, és ebben támogatja az orvosa, akkor nagyon sokat tud tenni maga is azért, hogy elkerülje a műtéti beavatkozást.

A testtudatunk, a testünk megbecsülése - hogy miképpen óvjuk - nem önmagától alakul ki, azt is tanulni, tanítani kell.

Kellene.