Vujity Tvrtko: A csend hangja

élet sztárszerzők temetés kosárlabda tragédia Vujity Tvrtko Fűzy Ákos
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Elveszíteni egy barátot, megsiratni, eltemetni. Figyelni a csöndre, ami ilyenkor átöleli az embert. Aztán fülelni egy hangra, ami megszólal mellettünk, s azt mondja: "Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!". Vujity Tvrtko most téged is beavat abba, hogy őt ki tanította meg a legfontosabbra.

A csendnek olykor gyönyörű a hangja. Hallgatni mindazt, amit nem hallunk, csak érzünk. Weisz Fannitól tudom mindezt. Amióta ismerem, azóta figyelem a csendet. Mert akinek nincs hallása, annak a szemei, a mosolya minden elárul, az ölelése erőt adhat. A csend hangja csodákra képes, mert akkor töri meg a szó, a hang, amikor a legfontosabb.

A temető még inkább csöndes. A szél fújása, a falevelek zizegése a szívünkig hatol. Nézni a sírokat, rajta a feliratokkal, az emberek neveivel, akik egykor közöttünk éltek, szerettek, sírtak, mosolyogtak. Minden egyes név egy külön történet. Van, aki befejezte életművét és van, aki nem. Állni a temetőben nem boldogság. Emlékezni egykor velünk lévőkre: felemelő.

Forrás: Thinkstock
Forrás: Thinkstock

Itt már nincsenek szomszédviták, vádaskodás, harag. Csak a csend létezik, a maga tiszta valójában. Abban a létben, amelyet meg tud törni egy erőt adó szó vagy mondat.

A héten sírtam. Nem szégyellem. Sirattam a barátomat, életem egy szeletét, a legendás kosáredzőt, Fűzy Ákost. Könnyezett mellettem a feleségem, aki nyolc bajnoki és kupaaranyat nyert vele, akivel sok száz meccset és sok ezer edzést küzdöttek végig. Nincs mit tagadni: csak a múltban találni szépet, a rengeteg gyászoló ember könnyeivel megtelt temető jelenében lehetetlen. S ilyenkor úgy hisszük: ez az a pillanat, amikor bátorítás sincs.

Pedig igenis van.

Amikor az ember végtelenül elkeseredik, tragédia, szomorúság éri, hajlamos összezuhanni. Kilátástalannak látja az életét, elveszíti a reményt, hogy valaha jobb, szebb, erősebb lesz. Ezek azok a pillanatok, amikor eldől: győztesnek születtünk vagy vesztesnek?! Feladni könnyű. Panaszkodni is. Hiszen annyi, de annyi gond gyötör minket. Pedig mások mit nem adnának a mi problémáinkért...

Ott, ahol nem az a fő baj, hogy lassú az internet, mogorva a szomszéd, hülye a főnök, szigorú a tanár, nem indexeltek a kocsink előtt. Hanem az, hogy nincs iható víz, háború és betegség pusztít. Lehet azon sopánkodni, hogy mi az, ami nincs nekünk, és mi az, ami van.

Van egy értelmileg sérült, fogyatékos fiú. Húsz éve ismerem. Minden kosármérkőzésen ott van. Nem beszél, mindig csak mosolyog. A meccseken mindenki megsimogatja. Szeretik, mert a közösségünk tagja, hozzánk tartozik. Tavaly megtámadták, és majdnem agyonverték ezt a senkinek, soha nem ártó fiút. Elvették pár száz forintját, megsérült a feje. Kis híján meghalt.

A temetőben találkoztam vele. Bár már negyven felé jár, idős édesanyja fogta a kezét. Megöleltem, mert szeretem. Elsírta magát. Soha nem hallottam beszélni, most megszólalt: "Baj, nagy baj, nagyon nagy baj" - ezt mondta. "Ákos - tette hozzá -, Fűzy Ákos miatt". Az edző miatt, akinek a meccseire járt, akinek drukkolt. A szurkolás éltette. Most Ákos nincs. Hiányzik az életemből valami. Vajon ennek a fiúnak az életéből nem hiányzik? Akinek Ákos volt a MINDENE? A fiú nem panaszkodott. Nem mesélt a támadásról, fejének brutális szétveréséről, súlyos sérüléséről. Életben van, örül. Ő tudja, hogy mi az élet. A remény, a szeretet, a rajongás.

Forrás: MTI/Lendvai Péter
Forrás: MTI/Lendvai Péter

Szeretem az ilyen embereket. Sosem hazudnak, őszinték, becsületesek. Számomra nem is fogyatékos ez a fiú. Sokkal inkább az a fogyatékkal élő, aki majdnem megölte. Mert abból hiányzott valami, amit nem lehet tanulni. Az emberség. Gábor egy virágot vitt Ákos sírjára. Siratta a múltját, a reményt, élete legfontosabb szeletét. Megsimogatta a kosárlabdát, amit a feleségem, Gyöngyi vitt a sírra. Ujjai végigfutottak a labdára írt feliraton: mindörökké Ákos.

Álltunk vigasztalhatatlanul, könnyes szemmel, reményvesztetten. Ekkor jött Gábor az anyukájával, ekkor ölelt át, és mondta: "Baj, nagy baj, nagyon nagy baj!"

Aztán a búcsúzáskor még hozzátette: "Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!"

A legigazabb, legszebb tiszta szavak a szívemig hatoltak. Ez a halk szavú, kedves, papíron értelmi fogyatékos ember tanított engem. A legfontosabbra, ami e világon létezik Ez a fiú erőt adott, kitartásra biztatott, irányt mutatott. Ezért érdemes élni, és az ilyen emberekért! Tenni kell értük, segíteni kell nekik. És tanulni tőlük!

Köszönöm neked az erőt, Gábor!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.