A Beszélj róla! kezdeményezés - sajnos - nem várt népszerűségnek örvend. A honlap, ahol anonim módon oszthatja meg mindenki személyes, zaklatással, molesztálással kapcsolatos történetét, naponta gyarapodik egy újabb levéllel.

A sokkoló történetek egyre-másra gyűlnek, ami egyrészt azért jó, mert az áldozatok kibeszélhetik magukból a sokszor évekig titkolt események láncolatát, másrészt pedig azért, mert a bátrak, akik megosztják személyes élményeiket, erőd adhatnak másoknak is. Nem vagy egyedül! Íme, a honlapon található egyik történet: 

"Nem tudom, hogyan kell egy ilyen vallomást elkezdeni, de mindig előtör egy érzés, hogy muszáj kiadnom magamból. Szexuálisan zaklattak kislány koromban. Talán 10-11 éves koromban kezdődött, nem emlékszem már én sem pontosan, tarthatott 12-13 éves koromig. Sok dolog összemosódik ezzel kapcsolatban, de vannak „élmények”, amik örökre be vannak vésődve az emlékezetembe, ezeket fogom leírni.

Mi is az a Beszélj róla?
A Beszélj róla! projekt célja megtörni a csendet: beszéljünk végre őszintén a gyermekkori szexuális abúzusról! Anoni Mara 2013-ban megjelent könyve volt az első, amely felhívta a figyelmet a magyar társadalomban máig tabunak számító témára. A Bűn vagy bűnhődés a sok elismerés mellett sok elutasítást is kapott, több helyen elzárkóztak a kérdés megvitatása elől. Ekkor határozta el Anoni Mara, hogy addig küzd, amíg a közvélemény meg nem érti: a gyermekkori szexuális abúzus gyakori jelenség – sokkal gyakoribb, mint gondolnánk –, és hatással van az áldozatok egész életére. Szerveződött Mara köré egy kis csapat: ez az Anoni Mara Társaság. Különféle foglalkozású, életkorú önkéntesek, akik csatlakoztak a szexuális abúzus elleni küzdelemhez.

A honlap – amelyet ez a társaság hozott létre – lehetőséget nyújt, hogy mindenki szabadon és név nélkül elmesélhesse a borzalmat, amely megesett vele. Mert nincs borzasztóbb a hallgatásnál: magányra ítél, és megbetegít. Nem könnyű beszélni róla, sokaknak hosszú időre van szükségük. Ezért jött létre a beszeljrola.hu oldal: itt mindenki a saját tempójában haladhat előre. Reményeik szerint kialakul egy támogató-bátorító közösség, ahol könnyebb lesz kiönteni a lelkünket.

A legelső emlékem, hogy mindig bugyi nélkül kellett aludnom, a mostohaapám szavajárását használva „bepállik a puncim, ami nem egészséges”. Dühös vagyok, hogy képes voltam ilyet elhinni, és megtenni, holott kényelmetlenül éreztem magam. Egyik este játszottunk, ahogy szoktunk, előtte is: csiklandozott, belepúzott a szájával a hasamba, aztán egy pillanat alatt a szája lejjebb csúszott, én hiába próbáltam elmenekülni, szorított, és - nem tudom szebben leírni - orálisan próbált izgatni. Nem értettem az egészet. Amikor felállhattam, csak nézett, és fújtatott, én néztem őt, és egyszerűen nem értettem, mi volt ez az egész.

Forrás: PhotoAlto/Laurent Hamels

Ez többször megismétlődött, amikor egyszer azt akarta, hogy nyaljam meg a nemi szervét. Ekkor felálltam, és kiszaladtam a szobából. Annyira emlékszem, szóltam anyunak, de ő nem hitte el, vagy nem akarta? Nem tudom. Ezt követően ilyesmi nem történt többet.

Mi az az abúzus?
A szexuális abúzus szexuális visszaélést, bántalmazást jelent. Sok formája lehet, a szexualizált légkör megteremtésétől a valódi közösülésig, de az elkövető minden esetben hatalmi pozícióban van a gyermekkel szemben, és ezzel a hatalommal él vissza. A gyermekkori szexuális abúzus súlyos és tartós károkat okoz, ezek közül a leggyakoribbak: depresszió, szorongás, poszttraumás stressz szindróma, antiszociális viselkedés, egyéb pszichés zavarok.

Az elkövető gyakran közeli hozzátartozó (szülő, nevelőszülő, azonos vagy ellenkező nemű rokon) vagy közeli ismerős (például szomszéd, családi jó barát), akiben a gyermek megbízik. Mivel a felnőttnek hatalma van a gyermek felett, beleegyezésről akkor sem lehet beszélni, ha a gyermek nem fizikai kényszer alatt cselekszik. Az áldozat naivitásával és kiszolgáltatottságával él vissza egy nála idősebb (nem mindig nagykorú), nagyobb tudással rendelkező elkövető. Innen ered a gyermekkori szexuális abúzus komplexitása: a gyermek úgy érzi, hogy beleegyezett a történtekbe, ezért cinkosnak érzi magát, és bűntudat gyötri. A bűntudat akkor is megmarad, amikor az áldozat már – legalábbis időben – eltávolodott a történtektől.

„Éppen ez a legnehezebb az abúzusban: a hallgatás csapdája. Az ember elmulasztja az első pillanatot, amikor még lehetne szólni, lehetne panaszkodni, és utána már minden késő, cinkossá válik. Az abúzus által egy életre összeköti magát a lelkiismeret-furdalással, a szennyel, a selejtesség érzésével, és olyan szoros szálak fűzik az elkövetőhöz, hogy ebből sosem szabadul. Már nem is gondol rá, honnan jön az érzés, de bűnös lesz örökre, és nincs feloldozás." (Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés)

Készültek ugyan statisztikák arról, milyen arányban szenvednek el kiskorúak szexuális abúzust, de a számadatok sosem lesznek mérvadóak. Nagy a látencia, azaz sok olyan eset van, amely nem jelenik meg a felmérésekben. Az esetek többségét nem jelentik, mert az áldozat fél, szégyelli magát, és/vagy az elkövető manipulálja őt. A hatóságok gyakorta kétségbe vonják vagy elutasítják a vádakat, és az áldozatot hibáztatják. Amerikai tanulmányok szerint tizennyolc éves koruk előtt a lányok egynegyedét-egyharmadát, illetve a fiúk egynyolcadát-egyhatodát éri valamilyen szexuális abúzus.

Egy nyári időszakban a mostohaapám kitalálta, hogy legyünk meztelenül, mert annyira meleg van. Emlékszem, hogy meg akartam neki mutatni, hogyan bukfencezek, ő megállt mögöttem, és ahogy felágaskodtam, a lábaim között láttam, ahogy néz, és a nemi szerve is épp ágaskodik. Egy ágyban aludtam vele sokszor, volt olyan éjszaka, amikor elkezdett csiklandozni, de a csiklandozásból fogdosás lett, a hasba púzás mellharapdálásban, orális „izgatásban” végződött, szorított, nem engedett. Persze ezt sem értettem, és ő ugyanazzal az ártatlan fejjel nézett, és sóhajtozott, mint a legelső alkalommal.

Volt olyan „játék”, amiben anyámat is használta, felvette a hátára, úgy vitte be a szobába, és simogatta őt ott. Ezt velem is megismételte.

A mostohaapám csiklandozott, és próbálta az ujját belém dugni. Ezután előkerült egy répa is, ezt próbálták belém dugdosni már együttesen. Persze üvöltöttem.

Itt kitérnék anyámra, aki soha ezelőtt, sem ezután nem tett ilyesfélét, nem is értem ez hogy fordult meg a fejében, játéknak hitte? Nem tudom, valószínűleg ittas volt ekkor is.

Azt hiszem, ez az egész akkor hagyott alább, amikor elkezdtem menstruálni. 12 éves voltam akkor. Utána már csak bámult, vagy próbált fogdosni, de mivel már én is tudtam, mi miről szól, hevesen ellenkeztem, és kiabáltam. De az, hogy a fürdőszobába bejött, amikor zuhanyoztam, ezután mindennapos dolog volt. A kád mellett volt a mosdó, a mosdó mellett a wc. Így rám se kellett néznie, a tükörből mindent láthatott, hiába próbáltam magam takargatni, hiába kiabáltam, hogy takarodjon ki.

Az abúzus következményei
A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus hatással van az áldozat egész életének alakulására. A társadalom és maguk az áldozatok is hajlamosak arra, hogy bagatellizálják a következmények súlyát. A tagadás a legjobb védekezés – gondolnánk. Valóban, az elménk mindent megtesz, hogy megpróbálja elfeledtetni, mi is történt valójában. Ám ez nem azt jelenti, hogy a következmények nincsenek jelen az életünkben. Lehet, hogy a sebek gyógyulnak, de a hegek velünk együtt nőnek.

A tragikus helyzetet legkevésbé a gyermekkorú áldozat képes felmérni. Mivel a trauma hatása sokszor évekkel később jelentkezik, amikor az áldozat megérti, hogy mi történt vele, már nehéz nyomon követni, hová vezetnek vissza a szálak. Ezért is fontos, hogy a túlélők lássák a párhuzamot a saját sorsuk és a többi áldozat sorsa között. Hogy megértsék, nem a véletlen hozta úgy, hogy kisiklott az életük, hogy különféle nehézségeik vannak, fóbiákkal küzdenek. Szembe kell nézniük azzal, hogy a szexuális abúzus kényszerpályára állította őket – és ebből csak akkor tudnak szabadulni, ha megértik, milyen az abúzus hatásmechanizmusa. A gyermekkori trauma bonyolult, és alattomos módon szövi át az áldozat életét. A trauma feldolgozása segítő közösségben, sorstársak között könnyebben megy.

„Lépj tovább, éld az életed" – halljuk sokszor a segíteni akaró barátoktól, rokonoktól. Ezek a tanácsok csak növelik az áldozatokban tomboló lelkiismeret-furdalást és kudarcérzetet. Mert valamiért nem tudnak továbblépni. Ezért tanácsolja sok szakember, hogy a felejtés helyett inkább nézzünk szembe a történtekkel. És kérjük meg azokat, akik segíteni próbálnak, hogy végre hallgassanak meg minket. Törjük meg a csendet!

Később, amikor már 14-15 éves voltam, nem érdekelte semmi. Nyugdíjas volt. A pornót teljes hangerőn üvöltette, nem fürdött, kurvázott, és ivott. És itatta anyámat is. A szociális szolgálat gyanakodott egy időben, így elküldtek pszichológushoz, de kimagyaráztam. Előadtam, hogy nagyon szeretem a szüleimet, a szituációs játékokon a szüleimet helyeztem magam mellé, és hogy milyen jó nekünk együtt, és semmiféle szexuális zaklatás itt nincs, hogy is gondolhatja. Bejött. Megúsztuk a szégyent.

Ma másként csinálnám.

De akkor belehaltam volna a szégyenbe. Mindenki erről beszélt volna, csúfoltak volna, a sok miért..., és utána hova kerültem volna, kihez? Éltanuló voltam, szerettem iskolába járni, megvoltak a céljaim, szerettem a barátaimat, az embereket, akik körülvettek. A nagymamám már meghalt, nagypapámtól eltiltott a mostohaapám. Mi lett volna velem? Az alkoholizmust is ezzel párhuzamosan titkoltam, de az kibújt a zsákból, mivel sokat látták a szüleimet portyázni, nem éppen józan állapotban. Talán mindent az alkoholizmusuk nyilvánosságra kerülése mögé söpörtem. Épp elég volt ezzel nyilvánosan együtt élni, hogy masszív alkoholisták gyereke voltam. És még zaklattak is? Ez túl sok lett volna.

19 éves voltam, amikor először elmondtam valakinek. De pontosan, hogy mi történt, miket csinált/ak velem, soha senkinek. Ezt nem tudom kimondani, csak leírni. Leírtam, hátha megkönnyebbülök. Így is patakokban folyik a könnyem, ahogy olvasom. Rendszertelen, úgy, ahogy az emlékek, amik feltörnek. Néha erősen, néha haloványan. De úgy érzem néha, hogy segítségre van szükségem. Azt gondoltam, túl vagyok az egészen, de ahogy telnek az évek, egyre jobban nyomaszt, és úgy érzem, lassan összeroppanok alatta. Bűntudat? Harag? A tehetetlen düh, amiért titkoltam? Nem tudom.

A mai fejemmel úgy érzem, ezt ki kellett volna mondanom, sőt világgá kürtölnöm, de nem tettem. Inkább hallgattam, és próbáltam mindent szépen palástolni. Pedig ez nem a mi szégyenünk, lányok. Hanem azoké, akik ezt tették velünk..."