Elsőre megrázóan magas számnak tűnik, jobban belegondolva azonban rájön az ember, hogy ez a 271 tragikus történet csupán a jéghegy csúcsa. Vajon rajtuk kívül mennyien vannak még? Mennyien szenvedtek és szenvednek a mai napig is a feldolgozatlan traumától, szégyenérzettől és a meg nem értettségtől? És vajon mikor jut el oda a magyar társadalom, hogy előítéletek nélküli, valódi segítséget tudjon nyújtani az áldozatoknak?

250. történet - Szomorú szemű

10 éves koromban kezdődött számomra az a rémálom, aminek hatása mind a mai napig elkísér. Családi nyaraláson voltunk. A szüleim és a két testvérem (öcsém és bátyám). Mi gyerekek külön szobában voltunk. Ekkor kezdődött. Reggel, amikor felébredtem, észrevettem, hogy a pizsamám összes gombja ki van gombolva... Nem értettem, hiszen világosan emlékeztem, hogy begomboltam az összeset lefekvéskor. Ugyanez megismétlődött a következő reggelen is. Onnantól kezdve nyugtalanság fogott el. Mondtam anyunak is, de ő rögtön mondta, hogy rosszul emlékszem.

Forrás: Dreamstime
Beszélj róla!
Az Anoni Mara Társaság beszeljrola.hu oldala azért jött létre, hogy megtörje a csendet, és nyíltan beszéljen a gyerekkori szexuális abúzusról. Mert nincs borzasztóbb a hallgatásnál: magányra ítél, és megbetegít. A honlap történetei szinte napról napra gyarapodnak – ennek oka az a megdöbbentő tény, amely szerint a gyerekek körülbelül 20%-a szenved el valamilyen szexuális abúzust 18 éves koráig. A megdöbbenést fokozza, hogy a gyerekeket szexuálisan bántalmazók maximum 25%-a idegen, ez azt jelenti, hogy a bántalmazók háromnegyede az áldozat ismerőse vagy egyik családtagja. A szörnyűségekre az esetek jelentős részében soha nem derül fény, az áldozatok nem tudnak beszélni róla, sokuknak hosszú időre van szüksége, hogy egyáltalán feldolgozza a történteket.

A következő éjszaka megoldódott a rejtély. Arra ébredtem hogy valaki szuszog az ágyam mellett, majd óvatosan gombolni kezdte a pizsamámat. Ekkor megmozdultam. Abbamaradt a gombolás egy időre.

A félhomályban ekkor észrevettem, hogy a bátyám az.

Mikor már azt hitte, hogy elaludtam, akkor folytatta. Most már a melleimet kezdte simogatni. Én teljesen ledermedtem... olyan, mintha lebénultam volna. Ekkor a pizsamanadrágomba nyúlt... és a nemi szervemet kezdte el simogatni. Ekkor rászóltam, hogy hagyja abba. Egy kis időre ezt meg is tette, de aztán újra kezdte. Teljesen kétségbeestem, szerettem volna kiáltani, de nem tudtam... csak annyit mondtam megint, hogy menj el.

Forrás: Dreamstime

És ez így folytatódott egész éjjel, emlékszem, hogy rettegtem az elalvástól.

Reggel nem mertem szólni anyunak, szégyelltem magam... Nem értettem, hogy miért történt mindez, nem tudtam hova tenni. Éjjel aztán megint kezdődött minden.

Másnap hazamentünk,  reméltem, hogy ott nem fog megtörténni. Ott is egy szobában aludtam a testvéreimmel. Éjszaka azonban megint a szuszogásra ébredtem fel, majd jött a simogatás... sírtam, rugdostam a kezét. Ilyenkor mindig abbahagyta, de hallottam, hogy ott szuszog az ágyam mellett, nem ment el... várta hogy elaludjak újra. Megint kezdte simogatni a melleimet, aztán ment lejjebb... egyszer csak fájdalmat éreztem, "megujjazott". Rettegtem.

Másnap vártam az alkalmat, hogy mikor mondhatom el anyunak, mert már féltem az éjszakáktól. Aztán elmondtam neki. Meghallgatott, aztán mondta hogy majd beszél apuval, ő majd elmagyarázza a bátyámnak, hogy ilyent nem szabad csinálni. Megnyugodtam! Úgy éreztem, hogy megoldottam a helyzetet. Éjjel azonban újra kezdődött minden, a simogatás, aztán a fájdalom érzése, a rettegés...

Forrás: Dreamstime

Másnap elmondtam anyunak, de ő csak hallgatott, nem mondott semmit.

Már nem éreztem magam biztonságban. Az ágyamat lefekvés előtt körbebarikádoztam székekkel, a széktámlákat összekötöttem madzagokkal, cikcakkban minden irányban, a székek köré szétszórtam az építőkockáimat, remélve, hogy ha a bátyám közelít éjjel, akkor majd rájuk lép stb., és akkor nem jön oda hozzám. Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy biztonságban vagyok megint, az épített akadályok megvédenek majd. (Anyu látta az esti készülődésemet, de nem szólt semmit.) Éjszaka azonban újra megtörtént, amitől annyira féltem, ott szuszogott megint, hiába szóltam rá... nem ment el, várta az alkalmat. Nem tudom, hogy hányszor történt még meg, az időérzéket itt elvesztettem. Arra emlékszem, hogy rettegtem az éjszakák előtt, építettem változatlanul a barikádokat, de nem történt változás...

Tabu
A családon belüli szexuális bántalmazás bármilyen közegben, bárkivel megtörténhet, mégis tabuként kezeljük. Nem beszélünk róla, hiszen úgy gondljuk, ha nem foglalkozunk vele, akkor nincs is. Struccpolitika, mint védekezés. Hiszen mit szólnának az ismerősök, a szomszédok, ha kitudódna? És egyébként is, nem olyan nagy ügy.

A bántalmazások fontosságának elbagatellizálása szinte köznapinak számít Magyarországon.

Egy idő után már nem bírtam tovább, sírva könyörögtem anyunak, hogy valamit csináljon, mert nem akarok tovább ott aludni az ágyamban. Ekkor az ő szobájukba költöztetett át. Oda már nem jött át a bátyám. Az éjszakai bántalmazások itt véget értek. A nappali játékok során, fogócska, bújócska vagy nyaranta a vízben... azonban mindig kihasználta hogy megsimogasson, tapizzon azokon a helyeken.

Forrás: Dreamstime

Mindezeket akkor 10 évesen még nem is értettem igazán, hogy mi történt, jó pár év kellett, mire felfogtam, hogy igazából mi is történt. Nagyon zárkózott lettem, az összes fiút/férfit utáltam, nem érdekeltek. Ha tömegközlekedési eszközön, boltban, ha csak véletlenül is hozzám értek, undor fogott el.

Anyámat és a bátyámat szívből gyűlöltem 25 éves koromig.

Akkor megbocsájtottam nekik Isten segítségével, emberileg képtelen lennék rá mind a mai napig...(fizikailag-lelkileg teljesen kész voltam... a havi vérzésem nálam fordítva működött, 30 napig megvolt, aztán 5 napig nem...Teljesen legyengültem, súlyos vérszegénység, stb. Orvostól orvosig jártam, teletömtek gyógyszerekkel, de nem segített semmi. Ekkor jöttem rá 25 évesen, hogy mindez a lelki trauma következménye, így védekezett a szervezetem. Ekkor értettem meg, hogy nem gyűlölhetek egy életen át, mert csak magamnak ártok vele. És ekkor meggyógyultam, a fizikai tünetek megszűntek.)

Forrás: Dreamstime

Egy veszekedésünk alkalmával anyu hozzám vágta hogy "mi van, az a bajod, hogy annak idején nem mondtam el apádnak, hogy mit csinált a bátyád veled...?" Nem akartam elhinni. Ledermedtem. Nagyon-nagyon fájt, hogy rájöhettem majd 20 év után, hogy

anyám nem hitt nekem, nem nyújtott segítséget.

Nem szólt apunak, aki talán megfegyelmezhette volna a bátyámat... (bár, ki tudja) és csak akkor tett valamit, amikor sírva kértem, hogy találjon ki valamit, mert nem merek többet a bátyámmal egy szobában aludni.

Csak annyit kérdeztem hogy "Miért nem?" Erre a válasz az volt, hogy "Különben is csak simogatott, nem?" Hát nem... Nem "csak" simogatott... meg egyébként is, a simogatás is éppen elég lett volna. (Aki átélte sajnos, az tudja, hogy milyen érzés.)

Ez a lelki fájdalom mind a mai napig bennem van és ezek a mondtatok is beleégtek a lelkembe.

Forrás: Dreamstime

A családban senki nem tudott róla akkor ezek szerint csak a bátyám és anyu. A bátyámmal soha nem mertem beszélni erről. Anyuval próbáltam néhányszor, hogy miért nem állt mellettem és miért a bátyámat védte mindig de a "hát csak ő szeretett téged" és ehhez hasonló válaszok után feladtam...

A szexuális erőszak nem az áldozat hibája

Ő tehet róla. Biztos adott rá okot. Vagy kitalálta, de ha igaz is, biztosan ő a hibás.
Egy felmrés szerint, amelyben megerőszakolt tizenévesek szüleit kérdezték, a szülők 41 százaléka a gyereküket okolta a történtek miatt. A szülők a megkérdezett fiatalok egyötödét támogatták, a maradék nyolcvan százalékuk viszont arról számolt be, hogy a szülők rájuk haragudtak, kiborultak és elutasították vagy elhanyagolták az ő érzéseiket.

Az tény hogy a bizalmamat elvesztettem örökre feléjük, hisz olyan emberektől kaptam a pofonokat, akiket a legjobban szerettem és akikben megbíztam.

25 éves voltam, amikor először párkapcsolatom lett és engedtem hogy megcsókoljon egy fiú és végre nem éreztem undort. De a testiséggel így is 2 évet megvárattam, mert egyszerűen képtelen voltam rá.Ő nagyon megértő volt, nem így a második partnerem évek múlva, aki csak gúnyosan és flegmán annyit mondott, hogy "10 évesen már elég nagy az ember hogy megvédje magát nem?"

Forrás: Dreamstime

 Nem tudtam és nem is akartam már megmagyarázni hogy NEM, ez sajnos nem így van, nem ilyen egyszerű. Azóta nem beszéltem róla senkinek.

És nem vagyok hajlandó hibásnak érezni magam a történtekért, még akkor sem ha néhány ember ezt próbálta belém beszélni...