A monster, a latin monstrum szóból ered, mely első fordításban szörnyet, rémségét, ijesztő jelenséget, ugyanakkor csodát és hihetetlen dolgot is jelent. Tehát a mese- és mondabeli, valamint felnőttkori szörnyetegek igen keskeny vonalon táncolnak, már ami a megítélésüket illeti. Mi teremtettük őket magunknak, rásütjük valamire, valakire... De mégis, mi lehet erre az okunk?

A korai gondolkodók úgy vélték, hogy egy szörnyeteg a természet hibája. Ott van például Kerberosz, a hatalmas, háromfejű kutya, aki az alvilág kapuját őrzi. Az embertestű, bikafejű vad, a Minótaurosz, akit „apja” Minósz király egy labirintusba zárt. A középkorban sárkányokról, óriásokról, szirénekről szóltak a legendák, akik egyetlen célja, hogy az embereknek ártsanak.

Nem kell az ókori mitológiákig visszamenni, hogy szörnyekre leljünk

A látványos születési rendellenességgel világra jöttekre is ráaggatták a szörny jelzőt: elég csak a cirkuszok fő látványosságira gondolnunk, ahol sziámi ikreket, törpenövésüket, szakállas nőket mutogattak.

 

Kerberosz, az alvilág kapujának őrzőjeForrás: YouTube

A szörnyek ekkoriban egyrészt az emberek megfélemlítésére szolgáltak, másrészt lehetővé tették a velük megküzdő, őket legyőző emberfeletti hősök létezését, ezáltal pedig példaképeket teremtettek. Később a szörnyek erőteljesen megjelentek a mondákon és legendákon kívül a gyermekeknek szóló tanmesékben is, melyek elsődleges célja a félelem, az óvatosság és a szófogadás magjának elültetése volt. A rossz gyerekekre átkokat szóró vasorrú boszorkány, az elbóklászó és gyomrunknak parancsolni képtelen gyerekeket kemencébe dobó banya, Piroska, valamint a kisgidák szófogadatlanságát kihasználó farkas... Az ilyen történetek eredetijét az anyák nem megnyugtató esti mesének szánták, és csak ritkán végződtek a jók osztatlan győzelmével. A Disney-mesék többsége is innen merített, eredeti történeteikkel egy korábbi írásunkban már foglalkoztunk.

A mesékben szereplő szörnyek, ártó teremtményekben közös, hogy az emberi belső negatív tulajdonságokat összegyúrva kerülnek terítékre. A mesék a hét fő bűn rendszeres megtestesítői: kevélység, fösvénység, lustaság, falánkság, irigység, bujaság, harag. Ezek vagy egy szörny, vagy egy szereplő képében testesülnek meg.

A kicsik fejébe egy-egy fontosabb üzenetet mesén keresztül egyszerűbb beleültetni, mint ha csak beszélnénk róla. Eredményesebb, amikor nem csupán pár mondatban foglaljuk össze, hanem egy kerek, többször ismételt történetbe helyezzük az átadni kívánt tartalmat.

Tehát mind rémtörténeteken nőttünk fel, amik számtalan szörnyet, veszélyt, rossz döntéseket rejtettek. Csodálkozhatunk hát, hogy felnőttként is gyakran ragaszkodunk hozzájuk?

Ekkor azonban már mellékes a tanulság szál, inkább az ismeretlen megismerésének lehetősége vonz minket. Akkor, amikor a tudatunk képessé válik a valóságot a fikciótól szétválasztani – ami gyermekkorban még lehetetlen -, egyfajta hatalmat kezdünk gyakorolni a rémek felett. Akkor, ott és úgy engedjük közel őket magunkhoz, amikor akarjuk. Ezt a látszólagos hatalmat pedig élvezzük.

A modern kori művészet is magával hozta a maga szörnyeit.  

Mary Shelley 1818-ban megalkotott szörnye, azaz Frankenstein teremtménye az emberi félelem több pontját egyesíti. Ez lehetett sikerének fő oka is: a halottaktól, a haláltól való viszolygás, az orvostudomány elkorcsosult, erkölcsöt nem ismerő beavatkozása az univerzum törvényeibe, egy életre keltett lény, akit teremtője képtelen irányítani. Továbbhaladva is számtalan szörnyet találunk az irodalomban és a filmvilágban egyaránt. Robert Louis Stevenson 1886-ban adta ki Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét feldolgozó regényét,1897-ben megjelent Bram Stoker Drakula című regénye, 1933-ban a mozikba került King Kong története, de ott van az 1954-es Godzilla is. Ezeket követték az emberibb, „kézzelfogható” szörnyek – sorozatgyilkosok, szadisták, kannibálok, őrült orvosok, zombik, kísértetek.

FrankensteinForrás: YouTube

Milyen egy jó szörny?

Egy igazán félelmetes rém, a lelkünk mélyének hírnöke. Sikeres akkor lesz, ha valami olyan dolog allegóriájává válik, mely lényünk, ösztön énünk leghátsó kamrájában rejtőzik. Ilyen lehet a sötéttől való félelem. Ha ehhez szorosan kapcsolódó teremtményről hallunk, olvasunk, az a legtöbb emberben komoly félelem érzetet fog generálni. De ilyen a már említett ismeretlentől való félelem is. A mumus például ezt a két alapvető emberi félelmet gyúrja egybe.

Sigmund Freud szerint, a szörnyeket, melyek álmunkban jönnek elő, mi alkotjuk, a tudatunk mélyéből törnek a felszínre. Aktuális aggodalmunkat, szorongásunkat, félelmünket tükrözik.  

Az emberi tűrőképességet ugyanakkor könnyű edzeni. Ma már nem elég egy hörgő, lassan lépegető zombi a sikolyokhoz. Egyre több és egyre durvább rémek kellenek. Legalábbis a felnőttek számára. A kisgyerekeknek szóló mesék épp ezzel ellentétes fejlődésen mentek és mennek folyamatosan keresztül.

Manapság a szörnyekkel való „együttélés”, a rémek pozitív tulajdonságainak, félreértettségükből fakadó ellenszenvünk bemutatása dívik. A gonosz jégkirálynő egy meg nem értett képességekkel bíró, szépséges hercegkisasszony képében tért vissza, a vámpírok, múmiák és egyéb rémek emberek elől bujkáló lényekként lettek ábrázolva. A gyerekek már nem kismackó plüsst, hanem szörnyecskés figurát kérnek. Ez annak is köszönhető, hogy gyermekeinkre sokkal kevesebb veszély leselkedik a bokorból, jóval biztonságosabb a tér, melyben élnek, no meg persze a lelkük védelme is elcsúszott egy feleslegesen szenzitív irányba. Így pedig már a rémísztő szörnyeknek sincs akkora jelentőségük. Ugyanakkor ennek a hullámnak köszönhetően talán kevésbé lesznek felvértezve az emberi gonoszsággal szemben. Egy olyan mikrokörnyezetben nőnek fel, ahol a jó mindig győz a gonosz felett, sőt, gyakran maga a gonosz válik jóvá. Ami, lássuk be, hihetetlen nagy hazugság.

A szörny kifejezés a latin monstrare szóból is gyökerezik, melynek jelentése megmutat. Tehát úgy is értelmezhetjük, hogy a rémek megpróbálnak valami fontosat mutatni nekünk. A szörnyektől, bár félelmet keltenek bennünk, nem szabad elfordulnunk, hiszen legyőzésükre a leghatékonyabb módszer, ha megértjük a szerepüket és szembenézünk velük.