Új nővel ágyba bújni - az elhagyott pasi naplójából

Petra nem sokkal lelépése után elröppent Amerikába. Én akkor ugyanazt éreztem - és ez most nem való kiskorúaknak, meg idősebb éretleneknek -, amit anno, határtalanul szeretett édesanyám halála után. Végtelen, mondhatni éteri megkönnyebbülést. Egy nagy adag szeretet - minden szépségével, bonyolultságával - ismét ad acta került. Persze a legfontosabb polcra. Petrát, miközben szállt vele a repülőgép, ugyanúgy elsirattam, mint anyámat. Ismét kiszakadt belőlem valami évek óta feszítő szorongás, mint ahogy már egyszer, évekkel korábban. A felfoghatatlan távolság miatt - sose jártam Párizsnál messzebb, és kocsival az is húzós volt - egyszerű volt párhuzamot vonni a két veszteség között. A végtelennek megélt távolság miatt mindkettőt megmásíthatatlannak éreztem. Úgy, mintha csak a természet vette volna el azt, amit egyszer úgyis el kell vennie. A természettel meg hülyeség vitázni. Ebben a különös, felszabadult állapotban kezdtem a külvilág újrafelfedezésébe. Azt azért vágtam, hogy kapásból még nem tudnék valaki újjal ágyba bújni. Nem gáz, gondoltam. Annyi ideig tartottam zár alatt bizonyos vágyakat, hogy az is teljesen normális, ha csak tétován merészkednek elő, amikor végre nyitva az ajtó. Attól még barátkozni lehet.

Sok megértéssel, biztatással találkoztam. Három hét alatt két nő fonta körém csápjait, anélkül, hogy bármi komolyabb - vagyis dugás - történt volna. Tudtak egymásról, és azt is elmondtam: most éppen könnyednek érzem magam, de tizenöt év az tizenöt év, egyelőre csak ismerkedjünk. Hát, mit mondjak.

Pontosan látták: házasságban infantilizálódott öcsi vagyok. És kit a legkönnyebb megszívatni másféle, szabadon portyázó alfahímek szarságai miatt? Na, úgy. Nem is kell hozzá más, csak szavak. Szavak, amelyek érzelmektől búgnak, de a végén a fal adja a másikat. És arra jön a buksisimogatás, a következő kiütésig.

Persze előbb-utóbb biztos észbe kapok, és letépem a csápokat, meg talán csomó más baromságot is könnyebben elkerülök. Csak az volt, hogy Petra a negyedik héten SMS-t küldött Amerikából - amelyre hosszú levélben válaszoltam -, majd hamarosan fizikai valójában is visszatért. Vagyis hát közelebb jött. És úgy nehéz észnél lenni, ha életünk főproblémája pár buszmegállónyira lakik. Akkor mindent azért csinál az ember, hogy bebizonyítsa neki: már nem is probléma. Viszont ami zsigerből jön, arra ritkán adnak Nobel-díjat. Szóval egyszerűbb lett volna, ha Petra marad a messzeségben. Vagy ott tartja a törvény ereje. Ám hiába van akkora mellénye az emberiségnek, előbb jutunk a Marsra, mintsem hogy hétköznapi viszonyainkat praktikusan szabályozni tudnánk. És akkor most ennyit Rambóról, aki akkor is kellő távolságból látta ezt az egészet, amikor nyakig volt a szarban.