Kenyeret süt és közben meghódítja a világ hangversenytermeit – Hartmann Domonkos csellóművésszel beszélgettünk

Hartmann Domonkos még óvodás volt, amikor eldőlt, hogy zenélni fog, és csak a véletlennek köszönhette, hogy csellista lett. Az elmúlt években egymás után járta a hazai és nemzetközi versenyeket, hol egyedül, hol pedig a zenésztársával, Csabay Domonkossal alkotott formációjukkal, a Duó Domoval. Már egyre többen ismerik a nevét, egyre több lehetőséget kap, azonban közel sem volt könnyű a pályája.

A fiatal zenész elárulta, hogy hányszor jutott a mélypontra, és mi segítette át a nehéz időszakokon. Domonkos beszélt arról is, hogy ma már csak akkor tud érvényesülni egy szólista, ha van egyénisége, és elmondta azt is, mennyire nehéz megteremteni az egyensúlyt a munka és a magánélet között. Szóba kerültek még a hobbijai is, melyek közt saját bevallása szerint sok a „nagymamás dolog".

Jó korán eldőlt a te utad. Nem bántad meg a választást? Sosem akartál váltani?

– Nem, de azért, mint mindenkinek, nekem is voltak nehezebb pillanataim és kétségeim, és szerintem erről a témáról túl kevés szó esik. Az élet semmit sem ad könnyen, és van, amikor mindent megteszel, mégsem jönnek össze a dolgok, viszont a csalódásokról, a kevésbé pompás dolgokról nem beszélünk, csak a széppel és a jóval büszkélkedünk. Hiába a sok siker, a versenyek és a díjak, nekem sem volt mindig egyértelmű a pályám.

– Az életünk folyamatosan hullámzik, jobb és rosszabb periódusok váltják egymást, és az nagyon nehéz, hogy mindezek ellenére megtartsuk a folyamatos munkához szükséges motivációt. Meg kell mászni minden lelki emelkedőt, még akkor is, ha megoldhatatlannak tűnik a helyzet. Minden ilyen szituáció egy remek tapasztalás, ami aztán egy következő hullámvölgyben lehet a segítségünkre. Legutóbb idén áprilisban éltem át hasonlót. Egy nemzetközi versenyre készültünk, az utazás előtt egy héttel pedig azon gondolkodtam, hogy lemondom. Azt éreztem, hogy nem megy, nem vagyok elég felkészült, hogy egy ilyen versenyt végigcsináljak...

Mi lett a vége? Lemondtátok?

– Végül megnyertük. (mosolyog) Hatalmas volt rajtam a nyomás, folyamatosan stresszeltem, és az sem segített, hogy közeledett az utazás időpontja, én pedig nem éreztem magam komfortosan a hangszeren. Minél jobban akartam, annál kevésbé ment, és ettől még görcsösebb lettem, az ujjaim sem úgy mozogtak, ahogy szerettem volna. Belekerültem egy ördögi spirálba, amibe ilyenkor könnyű belesüllyedni. Valahogy mégis tudtam, hogy ki kell húznom magam belőle, és csak a versenyhelyszínre kell eljutnom, mert ott kisimulnak a dolgok. Kimentünk, végigcsináltuk mindhárom fordulót, bejutottunk a döntőbe és megnyertük.

Mi segített?

– A futás például teljesen kikapcsolta az agyamat, és ma már tudom, hogy szükségem volt erre a mélypontra, mert a magaslatnak kell, hogy legyen egy ellenpontja. És hát a szeretteimre, akiknek a jelenléte megnyugtatja az embert a nehezebb időkben is. Fontos tapasztalat, mert megtudtam magamról, hogy ha nagyon mélyen vagyok, akkor is képes vagyok jól teljesíteni.

A futás mellett még mi segít kikapcsolódni?

– Szinte bármi, ami kizökkent és eltereli a figyelmemet a mindennapi dolgokról. Elég változatos dolgok ezek, de most amit például nagyon szeretek, az a német nyelvtanítás. Négy éve kiköltöztem Ausztriába a Bécsi Zeneakadémia miatt, és jól megismertem, megszerettem a nyelvet..., bár azóta már félig visszajöttem, mert járok a hazai Zeneakadémiára is, szóval kétlaki életet élek. A nyelvtanítás viszont kikapcsol, vagyis nevezhetjük hobbinak, de emellett imádok főzni, kovászos kenyeret sütni, kézimunkázni, mint a kötés és a gyöngyszövés.

Rengeteg versenyre jársz egyedül is, meg a duótokkal. Nem fárasztó a folyamatos felkészülés, a teljesítés, ez a ciklikusság?

– Összeszedve valóban soknak tűnik, de ez évente nagyjából két, maximum három versenyt jelent, ennél többet nem is lehetne megcsinálni a komoly megmérettetésekből. A felkészülés nagyon hosszú időt igényel, és mire elérsz a versenyig, addigra összpontosul benned minden tudás és energia, ami jó esetben épp a megfelelő pillanatban robban. Majd amikor vége, jön a regeneráció időszaka. Sokat kivesz az emberből.

Ezekre a versenyekre egyébként miért van szükség? Így ismernek meg titeket, vagy a pénz, a tapasztalat... mi a motiváció?

– Ez mind nagyon fontos! A nagy versenyeken ráadásul nemcsak pénzt lehet nyerni, hanem ami még fontosabb, koncertfelkéréseket is, a közönségben pedig ott vannak zenei menedzserek, akik azt figyelik, kivel lehet érdemes együtt dolgozni. A legutóbbi, a birminghami versenyen Csabay Domonkossal vettünk részt, a Duó Domoval, és CD-felvételt, valamint fellépést nyertünk a londoni Wigmore Hall-ban. Ezeken a versenyeken olyan dolgokat lehet megszerezni, amiket kívülről nehéz lenne elérni.

Mennyire zárt a közeg? Nehéz érvényesülni fiatalként, pályakezdőként, esetleg magyarként a zene világában?

– Egyre nehezebb, mert egyre nagyobb a verseny, rengeteg nagyon jó zenész van a világon. Régebben is sok remek művész élt, de valahogy kisebb volt a merítés, kevesebb embernek volt lehetősége tanulni és aztán megmutatnia magát. Ezzel párhuzamosan pedig egyre nő az elvárás, és már nem számít nagy dolognak, ha az ember eljátssza a Dvořák csellóversenyt, mert erre már nagyon sokan képesek.

– Olyan dolgokat kell keresni, amiben többet, őszintébbet tudsz nyújtani a hallgatóságnak. Az egyéniség egyre fontosabb lett.

Aki nekem elsőre beugrik, bár nem csellista, ő Lindsey Stirling, de lehetne még neveket említeni. Szerinted neked mi az erősséged, mivel tudsz kitűnni?

– Ezen én is sokat gondolkozom, de talán az erősségem, hogy könnyen meg tudom teremteni a kapcsolatot a közönséggel, legyen az bármilyen nemzetiségű. Azt veszem észre, hogy kedvelik, ahogy létezem a színpadon, pedig aztán ebben semmi tudatosság nincs, önmagamat adom és ez elég ahhoz, hogy meg tudjam szólítani őket. Nemrég voltunk egy francia versenyen, ahol egyetlen nem francia duóként léptünk színpadra és hatalmas fölénnyel elnyertük a közönségdíjat. Számomra ez is azt mutatja, hogy jó irányba haladunk.

Mennyire uralja a zene az életedet? Jut idő a barátokra, a családodra?

– Ez attól is függ, hogy az ember éppen milyen életszakaszban van és a karrierje mely pontján jár, mert van, amikor az egyik oldalra billen a mérleg nyelve és nincs meg az egyensúly. Láttam olyan karriert, amelyben elképzelhetetlen, hogy bármennyi ideje is legyen az embernek. Amikor a professzorom, Várdai István befutott, akkor majdnem háromszáz napot úton volt egy évben. Döbbenetes. Ilyenkor nemhogy a magánéletre, saját magára sincs ideje a művésznek. Én még nem látom, nekem mi lesz a karrierutam, de próbálok odafigyelni arra, hogy ne szoruljon háttérbe az életem többi része.

És inkább szakmabeliekből áll a baráti köröd,vagy vannak azért, hogy úgy mondjam: civilek is?

– Ha végignézek a barátaimon, akkor a legközelebbiek mind zenészek. Nem elvárás, de velük mindent meg tudok beszélni, értenek engem, értik a problémáimat és így velük alakult ki szoros kapcsolat. Vannak persze „civil" barátaim is, és adott esetben néha ők mondják a leginkább elgondolkodtató dolgokat, mert teljesen más szemszögből látják ugyanazt a helyzetet. Az ő véleményük nagyon fontos, mert a klasszikus zene amúgy is csak egy kis réteget ér el, és sosem fog többeket megszólítani, ha nem értjük, hogy a „körön kívüliek" mire rezonálnak.

Ismerkedni mennyire könnyű zenészként? Az embereket vonzza ez a dolog?

– Sokan nem tudják, mi az a cselló. (nevet) Aki tudja, az általában nagyra értékeli, és szerintem az tud vonzó lenni, ha valaki nagyon elmélyed a saját szakmájában, a területén. Ez a fajta elhivatottság tetszik az embereknek. Megszállott persze nem vagyok, bár lehet, hogy mások annak mondanának...

Ha már a zenehallgatás témáját picit megpendítetted, te miket hallgatsz?

– Nem nagyon szoktam zenét hallgatni. (mosolyog) Ez sem tudatos döntés, egyszerűen csak annyit foglalkozom a zenével: gyakorolok, tanulok és játszom, hogy kezd kialakulni az az igényem, hogy akár csak útközben vagy otthon bekapcsoljak valamit. Mással töltöm ki a szabadidőmet.

Említetted is a hobbikat, és ami feltűnt, hogy mind aktív időtöltés, a futás, a sütés-főzés... hogy nincs olyan, hogy leülj a tévé elé.

– De, azért akad! Sorozatozom és olvasok is néha, de valahogy inkább a szöszmötölős dolgok kötnek le, szeretek például karkötőket készíteni és néha kötök is, sok hasonló, nagymamás dolgot tudok. (nevet)

Miket kötsz?

– Leginkább sálakat, de meg kellene tanulnom mást is. Az nagyon menő lenne, ha meg tudnék kötni egy pulóvert, csak nincs annyi szabadidőm, hogy be is tudjam fejezni.

Nem tudom, észrevetted-e, de megint egy olyan hobbit említettél, amiben létrehozol valamit.

– Az alkotási vágy motivál, igen, ez nekem is feltűnt már. Ezt az alkotást élem meg egy étel fűszerezésekor, vagy egy gyöngysor szövésekor. De az asztrológia is nagyon érdekel, ami a személyiségtérképem megalkotásában segít rengeteget.

Hol látod magad öt vagy harmincöt év múlva?

– Egyelőre az egyetem végét sem látom. (mosolyog) A viccet félretéve, kialakult egy olyan átmeneti állapot, hogy már elkezdtem olyan dolgokat is csinálni, amit majd a diploma után szeretnék, így szerintem nem lesz majd gond, ha kikerülök az iskolából. Szép lassan, folyamatosan épül, hogy hogyan élem majd az életemet, kialakul, hogy pontosan mit fogok csinálni. Nem a diploma után kell mindezt kitalálnom.

– Azt viszont nem tudom, hogy hol leszek harminc év múlva... Projekteket szeretnék csinálni világszerte, vannak kedvenc városaim, ezekre a helyekre vissza-visszatérnék, és nem akarok elköteleződni, miközben azért jó, ha van egy biztos pont, egy otthon, ahova haza lehet térni.

Apukád elhagyta a zenészpályát. Ez nálad is felmerülhet?

– Nem hiszem, hogy eljön majd az a pont, amikor félreteszem a hangszert és valami gyökeresen másba kezdek. A zenei pálya az én utam, erre összpontosítok, és ha úgy alakul az életem, hogy mégis elkerülhetetlen a váltás, akkor sem térnék le nagyon, hanem mondjuk elkezdenék vezényelni vagy kóruszenével foglalkoznék... Nem tudom elképzelni magamat, ahogy elfordulok a zenétől, és nem is lenne ajánlatos.

– A zenészekben ösztönszintű a kifejezésvágy, ez egy intim viszony, és ha ezt elhanyagoljuk, ha abbahagyjuk a zenélést, az valahogy méregként tud működni. Erre utalt szerintem Liszt Ferenc is egyik ismert mondásában: „A zseni kötelez". Láttam ennek nyomait másokon, és ezt mindenképpen el akarom kerülni.

Akkor nem lesz saját pékséged.

– Lehetne mellette is csinálni. (nevet) Mondjuk ennyi szabadidőm biztosan nem lenne. Aztán, ki tudja: lehet, hogyha ötven év múlva beszélgetünk, már nem csellózom, hanem gyúrom a kenyértésztát.

A Domonkossal készült interjú első fele az Origón olvasható, melyben a fiatal zenész elmeséli felfedezésének történetét, ugyanis a szomszédjának köszönheti, hogy csellista lett.

További információ: mvmjuniorprima.hu