Szily Nóra exkluzív interjúja Bajor Imrével

2010.11.16. 19:42

Ahogy jött felém, hogy kaput nyisson - fellélegeztem. A "régi Imi" mosolya fogadott. Még ha haloványan is kicsit... Hát leltározzunk, mi van meg és mi tűnt el végleg.

Forrás: [origo]- Az az igazság, hogy én mocskos módon el voltam kényeztetve. Konkrétan 51 éves koromig, amíg kórházat még csak belülről se láttam. Nem tudtam, mi az.

- Épp végiggondoltam - 19 évesen bementél a Déryné Színházba, és attól kezdve elindult...
- Igen. Leérettségiztem, meghallgattak, és rögtön felvettek. Aztán jött a Játékszín, ahol egy gyerekdarabban kezdtem, majd a Verebes meglépte azt, amire kevesen számítottak, hogy csupa ismert színész közé berakott a Hyppolit, a lakájba. Én voltam az a kakukktojás, amiből jó rántotta lett. Ráadásul engem írt meg a szerepbe, a saját mondataimat: "Közép-Európa legszebb felsőteste"- rengeteg ilyen volt. Nagyon nagy sikerem volt. Ezt követően szinte minden darabban benne voltam. Már én kértem, hogy hagyjanak ki. 35 előadás volt a csúcsom egy hónapban.

- Emellé jött a tévé? Oli úr?
- Igen. A Szomszédok. Pár adásnak indult, és évek lettek belőle. Hihetetlen volt. Jött a Rádiókabaré, ami hozott magával egy csomó dolgot: tévét, haknit. Rendkívül sokat dolgoztam, és a Heti hetes csak fokozta ezt a sikerszériát. És ott vannak még a filmek is...

- Ha végignézzük, olyan 25 évet futottál, ami szünet nélküli. Lazán, vagy szorongva is?
- Ez két teljesen különálló dolog - attól, hogy a színpadon teljesen lazának tűnök, attól még előtte iszonyatosan izgulok, hogy mi lesz. A 250. Hyppolit, a lakájnál ugyanúgy be voltam tojva, mint az elsőnél vagy a századiknál. És egy vidéki fellépésen is, mert egyszerűen élet-halál kérdése, hogy hogyan fogadnak. Óriási kettősség van bennem, miközben nem ezt lehet látni.

- Mikor jött az első "reccs"?
- Teljesen jó ez a szó. Mentem fel a lépcsőn, egy csomó dolgot vittem, és megbotlottam...

- 2009. január. Szilánkos bokatörés. Ott volt az első stoptábla.
- Azt hiszem, ott. Lefeküdtem aludni, és másnap nem tudtam kikelni az ágyból, mert kétszer akkora volt a lábam. Gondoltam begipszelik. A fene egye meg - le kell mondani mindent! És egyszer csak bent voltam a kórházban műtétre várva...  Az rögtön egy félév volt - meg kellett tanulni járni stb. Erre mondták a barátaim: de jó neked, most olvashatsz, tévézhetsz, ne foglalkozz vele! De én ezt nem tudtam elképzelni, mi az, hogy ne foglalkozzak vele? Ez rémes! És a többi: a cukor, a vérnyomás - akkor mérték először, hát én mi a túrónak mértem volna? Aztán az üzlettel való idegeskedés. Majd az egész kicsúcsosodott abban, hogy a Doktor úr premierje előtt  4 nappal rosszul lettem. Pedig az nagyon fontos lett volna számomra. De azt mondta az orvos, hogy nem vállalja a felelősséget, hogy ott meghalok. A 200-as vérnyomásra a premierdrukk, izgalom még rájön - elvágódom és vége. Ha ezt nem akarom, akkor le kell feküdni.

- Utána mi járt a fejedben?
- Hogy nincsenek véletlenek. De azzal vigasztaltam magam, hogy nem olyan nagy ügy - majd valahogy megleszünk... Ám akkor már nagyon sok volt a baj. Többek között beledöglöttem, hogy a szerepeimet átveszik, amik annyira a sajátjaim - megtapasztaltam, hogy ha nem vagyok, valakit beültetnek a helyemre... Addig ez soha nem fordulhatott elő - én egy stabil fix pont voltam.
És jött a kompenzáció...Valljuk be, ez nem egyszerű élet. Olyat nekem nem tud mondani senki, hogy szépen, ahogy a csillag megy az égen, lehet csinálni ezt a pályát. Akik letettek valamit az asztalra - valamivel kompenzáltak. Itt nincs mese. Az előadások után be kell menni a kollégákkal egy krimóba, és kidumálni, lelazulni egy picit... a feszültséget le kell vezetni. Ez történt most is.

- Évtizedes pörgésben - elégetted magad...
- Ezt is lehet mondani. És hát én helyes voltam! Láttam kollégáimat, akik ha megittak 2 pohár bort, kibírhatatlanul agresszívek lettek, szörnyű...

- Rád viszont "jól" hatott...
- Ez volt a baj. Én akkor átvettem a szót, irdatlan poénkodás ment, és halálosan jól éreztük magunkat! Röhögtünk, kedvesek voltunk...

- Nem volt miért megállj...
- Minek? Hiszen minden ment! A problémák ott kezdődnek, amikor már túl sok van az emberen... Gyakorlatilag egy klánt tartottam el. Ami egy bizonyos korig teljesen normális volt. Egy idő után nem bírtam - ettől jött az étterem ötlete. Nem akartam én visszavonulni - csak annyit, hogy néha mondhassak nemet. A probléma az, hogy a feleségemmel beleraktuk a magánvagyonunkat, a társam hiteléhez én lettem a kezes, és jött a válság... És amiket nem mondok, mert nem tartozik senkire, olyanok is voltak - ahova léptem, ott fű nem termett -, és bedőltem.

- Vagyis?
- Annyira kikészültem, hogy eljutottam egy olyan pontra - na látod, erre nem gondoltam soha -, hogy jött egy teljes nihil érzés, hogy minden és mindenki le van szarva. Totális érdektelenség... Csak feküdtem a sötétben, és járt az agyam. Az elmúlt két év olyan dolgokat hozott, amire nem lehet felkészülni. Valami miatt a jó Istenke azt akarta, hogy na, akkor ez így lesz Imruci.

- De miért akarta? Megfejtetted?
- Azt nem tudom. Talán túl szép volt, túl jó, minden meg volt rajzolva szépen. Elképzelhető, hogy valami miatt megérdemeltem, bár azért nem tudom hova tenni, mert ha van ember, aki soha az életébe' senkinek se ártott, az én vagyok. Poénból igen. De egyébként elő nem fordult.

- És most mi lesz, Imruci?
- Bizonyos döntéseket meg kell hoznom, amik nagyon fájdalmasak.

- Nevezetesen?
- Nevezetesen, hogy azt mondtam, hogy ma van hétfő, és keddtől évekig nem iszom egy kortyot sem. Eddig, ha végigcsináltam egy napot, jó volt kitölteni egy pohárral....

Forrás: RTL Klub


- Elveszik a rítus...
- És ami félő, hogy azt is elveszítem, amit a legjobban lehetett bennem szeretni. Nem tudom. Lehet, hogy egy baromi nagy görccsel jár majd. Ezt a pályát lazán kell csinálni - ezt görcsösen nem lehet. Azt megette a fene. Mi kell ahhoz, hogy ne legyen görcs? Hogy minden rendben legyen.

- Most különösen nehéz, hisz évtizedekig rendben volt.
- Persze, ezt iszonyatosan nehéz megszokni. Lehet azt mondani, hogy ez az Imi gyerek akkor most felnőtté vált. A lótúrót! Egyrészt nem váltam felnőtté, másrészt most sem fogok semmi máshoz érteni, csak ehhez az egyhez. Én nem tudok mást.

- Érezted a hetek, hónapok alatt, hogy rombolod magad? Hogy nem jár úgy az agyad?
- Az ember azt akkor nem érzi. Erre kellenek a barátok, akik azt mondják, hogy te őrült, te nem tudod, mit csináltál tegnap! Lassú vagy! Miket hordtál itt össze? Elég!

- Mitől jött el az a pillanat, hogy hallgattál rájuk?
- Amikor azt mondták, hogy már nem viccelődnek ezzel, és eljött az a pont, hogy elvisznek egy szaktekintélyhez, hogy mondja meg, mi a teendő...

- Nem ellenkeztél?
- Zokogtam, és akkor azt mondták, hogy sírjam ki magam, de ettől még megyünk.

- Haragszol magadra?
- Arra nem tudok haragudni, hogy eltörtem a bokám, hogy a vérnyomásom ilyen, de az is valami miatt lett - úgy éltem, ahogy éltem -, de hát jól állt nekem! Nem volt azzal baj, de 50 után már nem megy.

- Nem bánsz semmit?
- Nem, mert olyan elképesztő gazdag életem volt, annyi emlékem van, annyi mindent tudok, és annyi mindent megéltem, amit más nem. Ilyen értelemben a világon semmit nem bánok, és úgy gondolom, hogy még most is állati szerencsém van, mert semmi olyan nagy dolog nincs, amit ne lehetne rendbe tenni egy-két hónap alatt. Ez egy óriási mázli. De tényleg! Engem ne sajnáljanak. Ha valakit irigyelni kell, az én vagyok. Hogy most be kell szednem egy rahedli gyógyszert - na és, majd előbb-utóbb azt mondják, hogy holnaptól ne szedd, mert olyanok az eredményeid. Most tudomásul kell vennem, hogy át kell értékelnem az egész életem, és vannak dolgok, amikre nemet kell mondanom. Új szépségeket kell találnom. Mondok neked valamit: egy időben komoly játékgépes voltam. És egyszer azt mondtam hajnalban, hogy vége... és soha többet nem ültem le. Ez most ugyanilyen. Előbb-utóbb szépen mindent meg fogok oldani, és szárnyalunk tovább - vagy inkább csak úgy lépegetünk, járogatunk...  De nem vagyok türelmetlen.

- Azon gondolkoztam - ez a párodnak, Ildikónak is komoly próbatétel lehetett...
- Hogyha ő nincs, én egész biztos, hogy nem vagyok már. Mert ő a legnagyobb erő. És ő tud a legjobban örülni. Ha másért nem, már ezért is kutyakötelességem megcsinálni. Meg azokért is, akik felhívtak, hogy miben segíthetnek... Figyelj. Nem olyan őrületes kor ez - ha egyébként rendben van minden szerve az embernek, akkor még 20-25 évet meg lehet spendírozni, és azért az lehet nagyon szép -, csak ki kell találnom, hogy hogyan! Még nem tudom. Azon vagyok. És komoly büszkeséggel tölt el, hogy sikerült túlélni - főleg egy ilyen léleknek, mint én. 

Szily NóraBajor Imreinterjú