Vér, könnyek és sárdobálás – A szurikáta halála vészcsengőként kell, hogy szóljon a szülők fejében!

2018.05.17. 12:33

A szabályok figyelmen kívül hagyása, felháborodás, egy gyermek sérülése, valamint egy vemhes állat halála. Röviden így lehetne összefoglalni a „szurikáta-ügyet", melyről pár napja mindenkinek van véleménye. A következőkben az enyémet olvashatod, mely messze túlmutat a felelősök keresésén, elsősorban az emberi, szülői hozzáállást, és a gyermek szocializációját szeretném kiemelni.

Egy szülő legjobban példamutatással nevelheti a gyermekét. Ám, ami ezzel egyenértékű, az a gyerek rosszaságai mögött lévő motivációk feltárása, megértése, valamint a szabályok, tiltások mögötti háttér magyarázata.

A legtöbb ember nem bánt állatokat, akkor vajon a gyereke miért? A kisgyerekek még nem képesek felmérni, hogy a tetteiknek milyen következményei lehetnek. Felvesz a földről egy csigát, aztán ledobja. Nem azért teszi, mert ártani akar neki, csupán nincs tisztában azzal, hogy a csiga háza milyen könnyen megrepedhet, ami végeredményben az állat halálához vezethet. Ha ezt a szülő nem magyarázza el, csak ráförmed, a gyerek később is el fogja dobni a csigát, csak épp titokban – mert nem tudja, hogy a viselkedésében konkrétan mi volt a rossz.

Van egy 4 éves fiam és egy 6 éves lányom. Tavaly a kisfiam pólója alá berepült egy darázs, és öt helyen megcsípte. Természetesen egyből érte mentem, szerencsére az apró kis piros foltokon kívül más baja nem lett. A gondozónők elmondták, hogy nem sírt, csak megijedt. Amíg hazafelé mentünk, megkérdezte, hogy miért csinálta ezt a darázs vele. Elmondtam, hogy a kis darázs véletlenül repült a pólójába, és mivel nem tudott onnan kijönni megijedt. Az állatok pedig ilyenkor ösztönösen támadnak. Ezért csípte meg őt, nem bántani akarta, csak félt. Úgy éreztem, ezt el is fogadta.

 

A gyermeki logika, avagy a megtorlás

Pár nappal később sétáltunk az utcán és megláttunk a földön egy vergődő darazsat. Ő odament hozzá és teljes erejéből rátaposott. Megdöbbentem, mivel előtte sosem láttam tőle hasonlót. Elintézhettem volna a dolgot annyival, hogy megszidom, és feldobok egy közhelyet, mely szerint nem bántjuk az állatokat, majd tovább megyünk. Én azonban leguggoltam hozzá, és indulattól mentesen megkérdeztem, hogy miért csinálta ezt. „Azért, hogy ne tudjon megcsípni engem" – válaszolta. Nem haragudtam rá, hiszen egy 3 éves logikája alapján helyesen gondolkodott. De természetesen nem hagytam ennyiben a dolgot. Éreztem, hogy ez egy nagyon fontos mérföldkő a szociális nevelésében.

Beszéltünk az állatok természetéről, a bosszúról, arról, hogy nincs jogunk más élőlény életét elvenni, felette hatalmat gyakorolni csak azért, mert félünk tőle, vagy, mert mi erősebbek vagyunk. Szóba került a másik tisztelete és elfogadása is. Persze mindent a saját szintjén, hogy fel tudja fogni. Otthon pedig elővettük a nagy rovar könyvünket, amiben rengetek „bogárka" fotója és leírása található, olvastam neki a darazsakról is. Nem akartam, hogy fennmaradjon a félelme, hiszen ez a negatív érzelem rossz irányba viheti el őt később. Ugyanakkor nem is áltattam hazugságokkal. Nem ígértem meg neki, hogy soha többé nem fogja megcsípni semmi.

 

Az állatkertben sem engedhetjük el a „kezüket".  

Az a sok állat, az a rengeteg impulzus a legtöbb gyermeket eleve kissé szófogadatlanabbá teszi. Akkor azonban, ha mint felelős szülők ott vagyunk mellettük, mindig vissza tudjuk terelni őket a helyes és elvárt viselkedés medrébe. A nevelés kellemes visszacsatolására hoznék fel egy példát. Az akváriumoknál voltunk, és épp mellettünk egy 7-8 éves gyerek kopogtatni kezdte az egyik üvegét. A lányom egyből rászólt, hogy ezt ne csinálja, mert ez rossz a halaknak. A gyerek azonban nem törődött vele, és megint kopogtatni kezdte. Körbenéztem, de nem láttam a közelében felnőttet. Mivel én különösen érzékeny vagyok ezekre a dolgokra, lehajoltam hozzá, és elmondtam neki, hogy ne csinálja, mert ezzel árt a halaknak. A felnőtt reakció láthatóan meglepte és hatott rá – pedig nem emeltem fel a hangomat. Nem mondott ugyan semmit, de abbahagyta. A lányomat utána természetesen megdicsértem, amiért rászólt a fiúra, és amiért azt kedvesen tette.

 

Ebből jól látszik, hogy a gyermek, a szülő által kijelölt szabályokat nem csak elfogadni képes, de idővel a magáénak is tudja tekinteni.

Ez viszont csak akkor következik be, ha nem csak szimpla tiltásokkal, hanem érthető magyarázatokkal szolgálunk. Mi is nehezen fogadunk el olyan szabályokat, melyek értelmét nem látjuk. A gyereke esetén miért lenne ez másként?

Egyáltalán nem véletlen, hogy a legtöbb állatkertben és vadasparkban van „simogató". Az a sok cuki szőrös állatka, amiket csak nézni szabad, komoly frusztrációt válthatnak ki a gyermekekből – gyakran még a felnőttekből is -, melytől feszültekké, idegesekké, hisztisekké és „rosszcsontokká" válhatnak. Amikor látjuk a gyereken, hogy nagyon vágyna egy kis közvetlen állati kapcsolatra, keressük fel a simogatót. Természetesen itt sem szabad mindent, hiszen nem bábukról, hanem élő és érző állatokról van szó, de egy kis csemegével – amit engednek a gondozók -, egész biztos, hogy rá lehet őket bírni egy kis gyengéd simogatásra.

Persze vannak helyzetek, amikor a gyermeki meggondolatlanság és/vagy egoizmus a saját, vagy mások biztonságát veszélyezteti. Ez történhetett Kecskeméten is. Az ötödikes fiú édesapja leírta, hogy szerinte miként történt a dolog, és természetesen a Kecskeméti Vadaskert igazgatója is nyilatkozott az ügyben. Az, hogy miben van igazuk, nem tisztem megállapítani és nem is célom pálcát törni senki feje felett. Ugyanakkor fontosnak érzem néhány példával szemléltetni, hogy miként lehet eljutni odáig, hogy egy gyermek a szabályok ellenére benyúljon egy állathoz.

Forrás: Shutterstock

Ne foglalkozz a táblával, olyan cuki!

Sajnos sok esetben lehet tapasztalni, hogy maguk a szülők bírálják felül a szabályokat, amivel a gyermeket a szófogadatlanságra kondicionálják. Hiszen ők maguk sem következetesek: ha ők szabadon eldönthetik, hogy melyik szabályt tartják be és melyiket nem, akkor a gyerek miért ne gondolkodhatna ugyanígy? Innentől kezdve pedig egy gyermek számára nem létezhet elég magas fal, vagy elég sűrű kerítés, ha akar valamit, azért mindent meg fog tenni. Még akkor is, ha a szülő megtiltja azt.

Ne nyúlj be! Mondom, hogy ne csináld! Á, hagyom, úgyse figyel rám.

Amikor a szülő figyelmet kér, azt meg kell kapja. Ez a tisztelet alapja. Természetesen ez oda-vissza érvényes, így amikor a gyermek szeretne valamit mondani, a szülőtől is elvárható, hogy teljes figyelmét gyermekére fordítsa - nem csak félvállról, telefonnal a kezében odavetni pár töltelékszót. Egy ilyen erősen impulzív terepen azonban benne van a pakliban, hogy a gyermek meg sem hallja, hogy szólunk neki. Hiszen annyi minden elvonja a figyelmét. Ilyenkor nem a hangerőn kell emelni, hanem oda kell lépni a gyermekhez, megérinteni például a vállát, leguggolni hozzá, hogy a szemébe tudjunk nézi, és úgy elmondani, amit akartunk. Melós? Nos, senki sem állította, hogy a gyereknevelés egy délutáni piknik. Rengeteg szülő követi el azt a hibát, hogy elvárja a tiszteletet, de nem adja azt vissza.

Én nem tudok olvasni? Maguk nem építettek betonfalat az állat köré!

Mint szülő, szerintem alap, hogy nem engedem benyúlni a gyermekemet semmilyen állathoz sem, ha ki van írva, hogy „Vigyázz, harap!". Bár magamat állatbarátnak tartom, de ezt elsősorban a gyermekem védelmében érzem fontosnak. Ha megharapja, megkarmolja, egyrészt komoly fertőzést, betegséget is kaphat, másrészt félelem alakulhat ki nála, mely később kihathat az egész életére. Akarom én ezt? Megéri kockáztatni? Nem!

Az, ami a szurikátával és a kisfiúval történt nem egyedi eset – gondoljunk például arra, amikor a Fővárosi Állat- és Növénykertben a víziló egy labda miatt halt meg -, de remélem, hogy erős példaként szolgál majd mind a gondozók, mind a szülők és a gyerekek számára.

gyereknevelésfelelősségszurikátaKecskeméti VadasparkKecskeméti Vadaskertszülőállatkert