A felmérésben 60 ezer - vagyis egy nagyobb városnyi - norvég anyukát kérdeztek meg. Én nem értem, mi bajuk van a norvég anyáknak? Mitől nyiffannak ki annyira három év alatt?

Na jó, kétségtelenül hideg van náluk, viszont arrafelé sokkal magasabb a nők társadalmi megbecsülése, a kisgyerekes anyák is vissza tudnak menni dolgozni, mert a részmunkaidős foglalkoztatás bevált gyakorlat, és mert a bölcsődei, óvodai elhelyezés könnyebb. Sőt, az otthoni munkamegosztás is sokkal hatékonyabb, mint nálunk, vagyis a norvég férfiak segítőkészebbek, mint a magyarok, arról nem is beszélve, hogy ott az élet mennyivel stabilabb és kiszámíthatóbb gazdaságilag, mint nálunk. 

Vagyis fenékig tejfel az életük, ennek ellenére, mire gyermekeik betöltik a hármat, elmegy a kedvük az élettől.

Ki látott már ilyet?!

Biztosan ezek a norvég anyák elhagyják magukat, mind a hatvanezren.

Az én lányom éppen hároméves, bezzeg az én életkedvem szárnyal.

Soha nem vagyok kialvatlan, netán végkimerült, minket a gyermek ébreszt minden nap 10-11 tájban, ha nincs itthon friss kifli, még el is ugrik érte a kisboltba, bár a kerítés is kolbászból van, azt is rágcsálhatjuk. Mi a létbiztonság miatt nem aggódunk, nincs pénzpara, havonta egyszer elugrunk thai-ba (földre), de ha itthon vagyunk, akkor is sportolni járunk, esténként színházba, míg a gyermek álmát babysitter vigyázza óránként ezerért. Szóval élünk, mint Marci Hevesen.

De nemcsak mi, hanem a körülöttünk élő kisgyerekes családok is, ők sem fáradtak soha, nem aggódják magukat véresre a svájci frank alapú hitelük miatt, amit még az unokáik is fizetni fognak, azért se izgulnak, hogy visszaveszik-e bárhová dolgozni az anyukát, mint ahogy az se gond, hogy ki fog vigyázni a gyerekre, ha elkapja a bárányhimlőt/rotavírust/skarlátot az oviban.

Szóval kisgyerekes szülőként az élet egy merő tűzoltómajális, minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve. Ezért sem fér a fejembe, hogy mi lelte ezeket a szegény norvég anyákat? Bár nálunk erről nem illik beszélni, mert könnyen elítélik azt, aki boldog anyaként panaszkodni mer, de lehet, hogy nálunk is ugyanazt állítaná hatvanezer anyuka, amit norvég kollégáik, ha megkérdeznék őket?

Valószínű. Vajon miért?

A gyermek féléves koráig - állítja a felmérés - még szárnyal az életkedvünk. A gyermek kihordása és megszülése - szerintem - élsportolói teljesítmény. Felér egy olimpiai arannyal, és általában a környezet is úgy ünnepli az anyát, a kisdedet is, mint a bajnokokat. Nő annyi megbecsülést, jó szót életében összesen nem kap, mint a szülés előtt és után max. fél évig.

A tömeges mélypont egyik oka lehet a kimerülés, amit a legtöbben még bevallani is szégyellnek, mert akinek gyereke van, az legyen elégedett, slussz-passz. A másik ok az (a több száz közül), hogy nagyon nehéz feltöltődésre alkalmat találni - pláne a társunkkal közösen.

Mi kiszámoltuk a férjemmel, hogy a gyermekünk születése óta kb. tízszer voltunk kettesben, egyszer a Szigeten, a többi mozi, és ebből egyetlen alkalom volt, amikor teljes 24 óra állt rendelkezésünkre. Három év alatt 1x24 óra édeskettesben. Egészen biztos, hogy nem ez a záloga annak, hogy az ember elégedett legyen a párkapcsolatával.

Szerintem a legtöbb szülő a  harmadik év körül meri végre megengedni magának azt, hogy önmagával foglalkozzon. Hiszen az elmúlt években jó apaként és anyaként azt gyakorolta, hogy a saját legelemibb igényeit is - mint pl. alvás, evés - hogyan helyezze a gyermeke igényei mögé. (Anélkül, hogy kijönne a sodrából, vagy megőrülne.) Belegondol, hogyan is érzi magát, milyen a párkapcsolata, milyenek a baráti, munkahelyi kapcsolatai, vannak-e még egyáltalán, vagy újból kellene építeni mindet?

És már kész is a depi.

Megkockáztatom, ez még csak nem is természetellenes, hanem nagyon is törvényszerűen bekövetkező, mondhatni, természetes állapot. De mivel nálunk éppen három év a gyed/gyes időtartama, a legtöbb anyuka a harmadik év végére vállalja be a kistesót...

Én mélységesen együtt érzek mind a hatvanezer norvég anyakollégával és azon honfitársaimmal is, akik mélypontra kerülnek, és bár engem nem kérdezett senki, hogy vagyok, megmondom: kösz, norvégül.