Én nem tudom, hogyan éltem volna túl a húszas éveimet, ha nincsenek mellettem a barátnőim. Mivel miskolci vagyok, de 18 éves koromtól Budapesten élek, a túléléshez olyan baráti hálózatot kellett kialakítanom, akikre mindig számíthattam.

26 éves voltam, amikor életem legcsúnyább elhagyásos történetét megéltem: a klasszikus, amikor egy perccel sem maradhatsz tovább a pasid lakásában, pedig éjjel két óra van, és neked nincs sajátod. A barátnőm fogadott be, aki éppen várandós volt, és nem sokszobás palotában élt: amikor éjjel kettőkor halálra váltan beállítottam hozzá, nem kérdezte, meddig maradok, csak megágyazott nekem a kanapén.

Éjjel kettőkor pedig befutott a másik barátnőnk, csak azért, hogy velem, velünk legyen a bajban. Végül talán két hónapig éltem menekültként a barátnőm lakásában - épp rendes munkám sem volt -, és a napjaim fénypontját a közös reggelik, kávézások és az esti barackbefőtt-evések jelentették. A barátnőm ugyanis azt kívánta várandósként.

Nem ez volt az első helyzet, és nem is az utolsó, amikor úgy tartottak a barátnőim, mint védőháló a kötéltáncost, és persze volt, hogy én tartottam őket. Bridget Jones óta tudjuk, hogy a nagyvárosi léttel együtt jár az, hogy a távol élő családtagok hiányában a barátok lépnek elő családtagokká.

Mivel ez az életszakasz egyre hosszabb, jó sokáig élhetünk együtt a barátainkkal úgy, mint egy nagy, laza, vidám családban. Annál nagyobb a váltás, amikor az összenőtt baráti hármas-négyesfogatokból az egyik, majd a másik egyszer csak családossá válik. Vízválasztónak én a gyermekáldást érzem.

Sosem felejtem azt a nyarat, amikor a két barátnőm egyszerre vált családossá, az egyiküknek megszületett a kisfia, a másik pedig végre nem egyedül nevelte a lányát: akármennyire örültem is az ő boldogságuknak, soha életemben nem voltam még olyan olyan kétségbeesetten magányos, mint akkor.  

Törés volt, ami elkerülhetetlenül együtt járt az életformánk drasztikus változásával. Ma már - magam is gyerekesként - pontosan értem, hogy miért telnek el akár napok, sőt hetek anélkül, hogy váltani tudnánk néhány értelmes szót olyan megjegyzések nélkül, hogy "Azonnal mássz le a polcról!"  vagy "Vedd ki azt a szádból! Fúj!"

És azt is értem, hogy hogyan telhetnek el akár hónapok is anélkül, hogy személyesen tudnánk találkozni, de attól még nem érzem kisebb veszteségnek a baráti összejöveteleket. (Akkor sem, ha áldásnak érzem a családomat, mert a család nem helyettesíti a baráti kapcsolatokat, hanem a kettő kiegészíti egymást - szerintem.)

Az életformával együtt gyakran a barátságok is átalakulnak. Családosként hatalmasat változik az ember élet- és értékszemlélete, hiszen a gyereke, a férje kerül az első helyre, és ez mindenre kihat. Csakhogy egyedül nem megy. A barátság ugyanúgy létszükséglet, mint az alvás, evés, ivás, a szeretés, mégis nagyon sokan nélkülözik: a felmérések szerint a rendszerváltás óta folymatosan csökken az emberek baráti kapcsolatainak száma, ezzel együtt a bizalmunk is csökken az embertársaink iránt.

A legkiszolgáltatottabbak a vidéken (elsősorban kistelepüléseken) élő, középfokú vagy alacsonyabb végzettséggel rendelkező gyerekes anyák, leginkább ők maradnak magukra. De nem sokkal jobb a városi, általában értelmiségi nők helyzete sem: az ő baráti kapcsolataikban is gyakran törést okoz az anyasággal járó életformaváltás. Szociológiai tény az is, hogy a nők kapcsolatrendszere szertefoszlik, míg a férfiaké általában megmarad.

Hova tűnnek a női kapcsolatok? Miért tudják a férfiak megőrizni a sajátjukat az apaszerepükkel együtt? Az általában magától értetődő, hogy a férfi apaként is elmegy a megszokott társaságával sörözni, focizni, biliárdozni, és ez "jár neki" - a közvélekedés szerint is. Nincs ezzel baj, ha mindez "járna" a nőknek is, de számukra egyáltalán nem magától értetődő, hogy fenntartsák a kapcsolati rendszerüket, mert valami fontosabb mindig közbejön.

Pedig a barátságok életbevágóak: azok a nők, akik stabil és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkeznek, sokkal könnyebben boldogulnak, legyen szó akár egy jó gyerekorvos kereséséről, munkahelyváltásról, vagy "egyszerű" lelki támogatásról. Akinek van kihez fordulnia - a párján kívül is, mert nem lehet mindent az ő vállára tenni - az jó eséllyel sikeresebb, egészségesebb. Sőt! Tovább él!

Egy amerikai kutatás szerint ugyanis a nők - a férfiakkal ellentétben - a stresszt úgy tudják a leghatékonyabban oldani, ha beszélni tudnak róla a barátiakkal. Nem csupán megkönnyebbülnek, ha értő fülekre találnak, hanem egyenesen a stressz leküzdésére szolgáló, nyugtató hormont kezd termelni a szervezetük.

A nők a kezdeti ódzkodás után gyors tempóban hódítják meg a cyberteret, ami az egyik legfontosabb színhellyé válik: a világhálónak női arca van. A nők rájöttek, hogy az internet hatalmas segítség a baráti kapcsolataik fenntartásában: ha nincs is idő személyes találkozóra, a közösségi site-okon egy-egy megjegyzés, üzenet, annak a tudata, hogy nem maradok magamra, adhat annyi támogatást, amivel már ki lehet húzni egy összejövetelig, vagy éppen el lehet kezdeni egy új barátság építését.

Egy felmérés szerint a nők azért is szeretik az internetes kapcsolattartást, mert egyenesen, gyorsan és lényegre törően lehet kommunikálni, és ami a legmeglepőbb eredménye a kutatásnak: kedvesen.

A nők az egymásnak szánt, akár egymondatos üzeneteikbe is sok pozitív érzelmet fektetnek, és ezek meg is térülnek. Én ennek nagyon örülök.

Az egyiptomiak forradalmat csináltak a Facebook segítségével: úgy tűnik, a nők világszerte most kezdik felismerni, hogy érzelmi forradalmat is lehet csinálni, közösségeket lehet életben tartani az internet segítségével, és ez létfontosságú a jólétünkhöz.