Mit tehetsz, ha káromkodik a gyereked?

Fessler Emma

2013.04.05.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A feszültebb pillanatokban szinte automatikusan csúszik ki valami káromkodás a szánkon, amit a gyerek természetesen az első pillanatban eltanul, majd lelkesen ismételget. Leszoktatni pedig időnként éppoly nehéz lehet a csúnya beszédről, mint saját magunkat.

Kicsikorban még nincs gond

Kisóvodás korban a trágár szavakat ismételgető, mosolygó gyerekek ugyan hatalmas riadalmat kelthetnek a szülőkben, de ez még nem az a helyzet, melyben komoly szankciókat kéne alkalmazni. Ebben a korban ugyanis a kicsiknek fogalmuk sincs a káromkodáskor használt szavak jelentéséről, csupán szívesen utánozzák az óvodában, utcán, tévében vagy családban hallottakat, vagy keltik fel a szülők figyelmét. Ilyen helyzetben elég csupán szelíden, de határozottan elmondani, hogy az adott szó nem szép, ne használja többet, büntetésre azonban semmi szükség.

Tudtad?

A három-négyéves, szobatiszta gyerekek időnként meglepően nagy fontosságot tulajdonítanak a kiválasztással és emésztéssel kapcsolatos szavaknak, és akár a tömött villamoson is szívesen ismételgetik ezeket, nagyokat kacagva. Ez szintén normális jelenség, mely idővel teljesen elmúlik - csak győzd kivárni a végét.

"Húzz ej innen, kiszköcög!" - Folyamatos szitkozódás

Egészen más a helyzet olyankor, ha az óvodából lassan kinövő, vagy iskolás gyerek szinte folyamatosan káromkodik. Ez jelenthet csupán egy feszültebb időszakot, vagy fel nem oldott stresszt az életében, de dacos szülőpróbának sem utolsó: a gyerekek egy része ugyanis igen nagy lelkesedéssel teszteli szülei tűréshatárát, pláne, ha másképp nem kap elég figyelmet. A gyakran emellé társuló követelőző, fenyegető magatartás pedig erőfitogtatás próbál lenni - a háttérben pont a gyermek erőtlenségérzete állhat. A helyzetet tovább súlyosbíthatja az, ha a szülőktől helytelen problémamegoldó sémákat kap: ha bosszúsak vagyunk, és káromkodva csapkodjuk a kocsiajtót, vagy az apuka rendszeresen trágár szavakat üvölt a családban, akkor idővel a gyerkőcnek is ez lesz a megszokott feszültséglevezető módszere.

Rossz példát mutatunk

Mai világunkban a káromkodástól szinte csak teljes izolációval védhetnénk meg a gyerekeket. Az utcán sétálva, egy boltba belépve, a játszótéren, az óvodában, iskolában, rádióban, tévében - tulajdonképpen bárhol, ahol emberek beszélnek, különféle káromkodások hangzanak el. Ráadásul még nem beszéltünk a családon belüli szitokszavakról, hiszen kevés olyan anyuka van, aki a hétköznapi stresszhelyzetek feszültségét nem néhány - jó esetben az orra alatt elmormogott - káromkodással vezeti le. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, ha a módszert a gyerek is eltanulja. Mielőtt az ő viselkedésén javítanánk, a sajátunkat kell felülvizsgálnunk.

Miért nem beszél a kétéves gyerekem? A szakértő válaszol

Szalonképes gőzkieresztés: szokjatok le együtt a káromkodásról!

Folyamatos, le nem vezetett feszültségben képtelenség élni gyereknek, felnőttnek egyaránt. A káromkodással sem az a baj, hogy szabadulnánk a stressztől, hanem az, hogy ezt rossz módszerrel tesszük - legalábbis ha gyerek van a közelünkben. Szülőként ugyanis meg kell tanítanunk, hogy szavakkal éppoly nagyot lehet ütni, mint ököllel: nem engedhetjük meg magunknak mások rendszeres szidalmazását, legyen az politikus, bolti eladó, az óvónő, vagy saját házastársunk - ha a saját gyerekünk rosszat csinál, akkor minden esetben a cselekedetet kell elítélnünk, és nem magát a gyereket.

A Life.hu tippje:

Ha rendszeresen káromkodsz, és gyermeked is veled tart, akkor legegyszerűbb együtt megálljt parancsolni a rossz szokásoknak. Ez egy alapos megbeszélés után egy malacpersellyel is kezdődhet: mindenki, aki csúnya szót mond, be kell hogy tegyen egy jelképes összeget a perselybe - a szülőknek éppúgy, mint a gyereknek. A csúnya szavak helyett pedig találjatok ki olyanokat, melyek nagyközönség előtt sem illetlenek, de mégis levezetik a feszültséget.

Majsai László pszichopedagógus a helyes szülői magatartásról:

"A szülői reakciók alkalmazásában van néhány meghatározó elv:
1. Minél idősebb, érettebb, értelmesebb a gyermekünk, annál fontosabb, hogy azonnal reagáljunk a káromkodásra. Míg a 2-3 éves gyermek esetében jobb, ha 'meg sem halljuk', addig az óvodáskortól már mindenképpen fel kell hívni a gyermek figyelmét arra, hogy nem illő szavakat használ. A nagyobbaknál arra is kitérhetünk, hogy a csúnya beszéd miatt - a számára fontos felnőttek, például óvónéni, dadus, nagyszülők, szomszédok - rossz véleménnyel lesznek róla, vagy elfordulnak tőle.
2. Meg kell ismernünk a rossz szokás eredetét. Kötődik-e hozzá indulat, düh, tehetetlenségérzet, netán ez csak egy pótcselekvés a saját feszültségeinek oldásában.
3. Minden esetben erősítsük meg a gyermekben a viselkedés helytelenségét, de közben jelezzük, hogy az indulatait, érzéseit - amelyeket a trágár szavak 'illusztrálnak' - is észleltük, foglalkozzunk azzal is!
4. Ha egy viselkedést, beszédstílust, kifejezésmódot elítélünk, ezzel párhuzamosan adjunk és mutassunk példát a helyes, elfogadott megfelelőkre is.
5. Mielőtt rátalálunk a 'bűnbakokra' - mások gyerekei, a piás szomszéd, a tv-műsor -, nézzünk körül a saját portánkon, hiszen előfordulhat, hogy a mi szánkon is kiszalad néha egy-egy oda nem illő kifejezés. Ha igen, nem árt, ha elnézést kérünk a 'vétlen fültanúként' jelen lévő gyermekünktől, rávilágítva arra, hogy most éppen nem a legmegfelelőbb módját választottuk indulataink levezetésének."