Molnár Piroska: "Egészséget kívánjál! A lelki bajokkal majd elbánok valahogy..."

Nem könnyű veled időpontot egyeztetni, majdnem mindennap játszol. Januárban 21 estén állsz színpadon!

Igen, és ehhez még hozzájön a főiskolai tanítás heti 2-3 délután, és ami még adódik. Én sem gondoltam, hogy 70 évesen nem ülök majd otthon és olvasgatok, vagy nézem a televíziót és simogatom a macskát, hanem reggel elmegyek és éjfélkor verődök haza. Úgy látszik, hogy az élet nem áll meg ebben a korban sem.

Mi nem csitul benned? A vágy, hogy ott legyél, vagy nem tudsz nemet mondani?

A hívásokra nem tudok nemet mondani. Az az igazság, hogy a vágy bennem már azért csak pislákol. Nemrég Szegeden játszottunk és egy olyan kisbusszal mentünk, aminek a hátsó ajtaja úgy zörgött, hogy azt hittem, mire odaérünk, a hallásomból nem marad semmi, és ráadásul fáztam is. Aztán lépten-nyomon megszólítottak a művészbejáróig, ami nagyon jólesik az embernek. Szegeden jártam középiskolába, ott kezdtem a pályám. A darab is nagy siker volt, de bizony, amikor visszaérve Pestre meggémberedve kiszállsz a buszból éjjel fél egykor az Operánál, és még taxit is kell hívnod, hogy hazaérj…

Na, de ez csak egy darab a kilencből, amiben benne vagy…

…és januárban már próbálom a tizediket, májusban pedig a tizenegyediket.

Amikor a darabok végén a könnyeimet törlöm hol a nevetéstől, hol a sírástól, és ti újra és újra kijöttök, mert nem szűnik a taps… Mit érzékeltek? Látod, hogy kik ülnek lent a nézőtéren?

Hát, én nem, mert ha leveszem a szemüvegemet, mivel mínusz 4-es a szemem, bizony én nem nagyon látok!

És mosolyogsz ezen… De mi jár akkor a fejetekben? Tényleg olyasmik, hogy a fene egye meg, haza kéne már menni betenni a mosást?

Nem, olyankor biztos nem. Mikor végleg lemegy a függöny és megyünk az öltöző felé, akkor megbeszéljük, hogy na, mit szólsz, ma is mekkora siker volt. Vagy - nem volt ma a vége kicsit erőltetett? Legföljebb, amikor az ember elkezdi lemosni a festéket. Az rémes. Hogy már megint, újra és újra… Föltenni még csak-csak, de a lemosás már teher.

Egy legenda szerint, amikor Kellér Dezső jelenlétében az időskor szépségéről beszélgettek, azt reagálta: „Mondj egyet!” Te tudsz?

Hát, nem igazán. De én nem vagyok haragban a saját életkorommal. Aki megszületik, annak számot kell azzal vetnie, hogy egyszer meg is öregszik. Nagyon szép gyerekkorom volt, szívesen emlékszem rá vissza. Kunágotán, falunk nőttem fel, és akkor még évszakok is voltak. Télen hó, tavasszal jó tavaszillat, nyáron mezítláb mentünk a porban, ősszel hullottak a levelek…

A karácsonyok hogy teltek?

Akkor még nem lehetett szaloncukrot kapni. Anyuka főzte, nagy táblába kiöntötte, megforrósította a kést, és úgy szeletelte. Egész évben gyűjtöttük a sztaniolpapírt, körömmel kisimítottuk és abba csomagoltuk őket. A fa alatt többnyire praktikus dolgok voltak. Meleg zokni vagy egy sál - ami kellett, és mi nagyon örültünk. Visszagondolva azt mondom, hogy persze, szegények voltunk, de soha nem nélkülöztem. Anyám valahogy mindig előteremtette azt, amire szükségünk volt.

Rá hasonlítasz?

Édesapámra hasonlítok, de őt nem is ismerhettem, mert elvitték az oroszok. A csizmája ott lógott a spájzban, sokszor megnéztem, hát, olyan pici lába lehetett… Rám nem jönne fel az a csizma. Ha kértem anyámat, hogy meséljen róla, akkor azt mondta, hogy hát, apád nem sokat beszélt… Úgy félévenként megkérdezte: Érted-e, kedvesem?” Én mindig értettem, hát, nem volt mit beszélgetnünk - ezt mesélte.

Na, de egy ilyen pici településtől olyan messze van a színpad.

A faluban egyszer egy héten volt filmvetítés. Ott kérdeztem anyukát, hogy azok kik, akik ott vannak? Mondta, hogy színészek. És én tudtam, éreztem, hogy az leszek. De nem mertem ezzel villogni, mert az általános vélekedés az volt, hogy a színésznő gyönyörű… Én nem tartottam magam szépnek, és talán mások se. Most megnézve a fiatalkori fényképeimet, semmi baj nem volt azzal a kislánnyal, sőt! De engem nem tudtak elképzelni színésznőnek, és aztán már anyuka fejét is telebeszélték. Féltett engem és szerette volna, hogy valami szakma legyen a kezemben. Ezért aztán közgazdasági technikumba mentem Szegedre. Azt hiszem, rémes könyvelő lennék, a mai napig nem tudok egy számlát tisztességesen kitölteni. De a tanárok hamar megkedveltek és valahogy átevickéltem azokon a tárgyakon, amik nem voltak nekem valók, mert a többiből kiváló voltam. Aztán beadtam a jelentkezést, és felvettek. Úgyhogy köszönöm a sorsnak azt, hogy igazából a tenyerén hordott mindig. A szüleim háborút, nélkülözést megéltek. Itt vagyok 70 évesen, soha nem éheztem, nem fáztam, nem voltam még igazán beteg. Ezt csak a sorsnak tudom be.

Azzal együtt, hogy mintha a játék vált volna az igazi életeddé? Egyedül élsz…

A magánéletemet sose tártam a nyilvánosság elé. A színészetben az a csodálatos, hogy kiadhatsz mindent magadból annak örve alatt, hogy ez nem én vagyok kérem, hanem az, akit játszom. Elbújhatsz a szerep mögé. De az nem az én utam, hogy elkezdjem magam a közönségnek, mint civil embert megmutatni. Kiráz a hideg, ha a bulvárújságban látok valakit. Mi köze ahhoz a közönségnek?

A közönség majd’ minden este kap tőled valamit. És a játék mellett megalapítottad a "Nagymama-díjat" is, amit minden évben megkap egy fiatal színész. Miért van benned ez az adáskényszer?

Nincs ezen mit tagadni, én elég szépen keresek. A nemzet színészévé választottak, a nyugdíjam is elég szép, és mellette, ugye, még sokat is dolgozom. Nem vágyom ékszerekre, bundákra, drága vendéglőkben enni - jobban szeretem az otthoni krumplipaprikást. Azt az én szememben fölösleges pénzt úgysem vihetem magammal a sírba, legalább valakinek legyen haszna belőle. Nem vágyom többre, mint amim van.

De a harmincas éveidben sem csinoskodtál? Szép ruhák, cipők…

Nem voltam nappali színésznő soha. A színpadon persze szerettem a szép jelmezt, de hogy civilben kifessem magam és úgy menjek a próbára, na, azt nem. Még civilebb fellépéseknél is úgy kell erőt vennem magamon, hogy sminkeljek. A szerep az más.

Sosem voltál hiú?

Nem. Valahogy ez kimaradt az életemből. A férjem, akivel az élet szétválasztott minket - nem jó szántunkból váltunk el, hanem világhírű zeneszerző lett, az élete kint folytatódott, én meg az anyanyelvvel nem igazán tudtam mit kezdeni másutt - úgy szeretett, a saját természetességemben. Egyszer befestettem a hajam és kérdeztem, hogy nem veszel észre semmit? Mit, hogy sárgarépa színű lett a hajad?! Hát soha többet eszembe se jutott…

Nyilván voltak még lovagok körülötted. Legendás szerelmekről hallunk a nagy művésznők kapcsán.

Azok többnyire tényleg legendák, mert egy színésznő nem igazán ér rá kiélni a szerelmét. Természetesen volt pár szép találkozásom utána is, de nem mentem már férjhez. Azt mondtam, hogy én már voltam egyszer. Ő volt a férjem - kész. Nem is fért bele az életembe. Tényleg, mióta az eszemet tudom folyton játszom. Még nyáron is. 17 nyarat töltöttünk együtt Kőszegen a Várszínházban drága emlékű Hollósi Frici kollégámmal. Az már majdnem olyan volt, mint egy házasság. Jordán számolta egyszer össze, hogy hányszor voltam a felesége, a szeretője színpadon. De ugyanígy vagyok Koltai Robival vagy Lukács Andorral is. Úgy szoktam fogalmazni, hogy annyi szép férfit ismertem, minek kell, hogy az egyik ott borotválkozzon a fürdőszobában?! Pláne, hogy egy fürdőszoba van…

Hollósi Frici… Aztán 2014-ben Szabó Gyula, Sztankay, Gera Zoltán, Avar István. Nincsenek már köztünk. Meg lehet tanulni elengedni?

Én ezt az elengedés szót nem szeretem. Mit engedjek el? Nekem nem ment el. Én a Fricivel akár minden nap tudok beszélgetni egy kicsit. Elmesélek valamit. Tavaly egy kedves dramaturg barátnőm kint volt Rómában. Zsámbéki Gáborral tartottak egy kurzust. Kimentem én is pár napra. A Pantheon előtti téren laktam, és vasárnap reggel kiültem a térre meginni egy kávét. Egyszer csak látom, hogy egy úr kalapban, rengeteg újsággal a hóna alatt gyalogol. Na, gondoltam, egy kávé mellett elolvassa az összes újságot - milyen szép napja lesz! Meséltem a Zsámbékinak, hogy láttam egy ilyen urat, mire azt mondta, "Te, az a Frici volt…!" Tudniillik ő minden reggel megvette az összes újságot, még a kertészeti szaklapokat is, beült egy kávéházba, és mindent átolvasott. Mondtam, igen, a Frici volt… Szóval miért engedjem el, mikor egy ilyenben megjelenik?

Neked megvannak ezek a rítusaid? Mint Fricinek az újságok?

Nekem a rejtvény. A színház, ha nem vagy végig színpadon - várakozás. Nem kezdhetsz el könyvet olvasni, vagy belebonyolódni egy beszélgetésbe, mert az agyad már a darabnál jár. A rejtvényt csak írogatod, nem kell figyelni, de mégis elfoglalod magad.

Megtanultál várni.

Amikor életemben először filmeztem, ott volt a nagy Gábor Miklós! Odamentem hozzá, hogy adjon valami jó tanácsot a filmezéssel kapcsolatban. "Lát egy széket, azonnal üljön le, mert leül rá más!" - mondta. Akkor még nem értettem. És tényleg, a forgatáson alig tudsz egy széket kapni. A forgatás folytonos várakozás. Másfél-két órát vársz, aztán ott vagy 2 percet. Viszont nem vonhatod ki magad abból, ami épp zajlik, tehát lelkileg "stand by-on" kell maradni.

Egyetértesz velem abban, hogy az ember akkor maradhat friss, ha nyitott és kíváncsi marad?

A Macskajátékot játsszuk az Örkényben, és Giza, akit én játszom azt mondja: "Hidd el, sokkal nehezebb fiatalnak lenni, mint öregnek, amikor már nincs választása az embernek…" Mire Paula: "De a legnehezebb kibírni azt az öregséget, amely fiatalsággal áltatja magát." Az ember öregszik, persze, de ne áltassa magát azzal, hogy ő fiatal. Ennek vannak külső megjelenési formái, ugye piros kalap vagy egy 30 évvel fiatalabb barát, aki röhög a hátad mögött, és vannak súlyosabb jelei is…

De a frissesség nem karikatúra. Van, akinek jó létezni a társaságában. Aki számára nem csak a múlt létezik, és nálad ezt érzem.

Hát nem, sőt! Inkább szeretném azt hinni, hogy nagyon is a jelenben élek. És ha a jelenhez hozzátartoznak a kütyük, akkor azt nekem tudnom kell. Ezért van számítógépem, okostelefonom.

A jelenben élsz, de most épp a jövő év indul. Szoktál leltározni, fogadalmat tenni?

Ahogy az elengedés szót nem szeretem, ugyanúgy ezeket sem. Az ember vagy tesz valamit vagy nem. Én elnyomtam a cigit és többet nem gyújtottam rá, de ez nem szilveszterkor történt, hanem nyáron. Amikor úgy éreztem, hogy ha tovább dohányzom, akkor nem tudok énekelni. Az volt a kérdés, hogy melyiket választom? Az éneklést…

Kívánni mégis csak szoktunk egymásnak valamit!

Egészséget kívánjál. A lelki bajokkal majd elbánok valahogy. Sose akartam magamnak olyan szerepeket, amik nem nekem valók. Nyilvánvaló, hogy nem 30 évest, hanem 70 éves néniket fogok játszani. Bár a tévésorozatban, amiben Elvira vagyok, megleptek a kollégák egy bögrével, amin rajta van a piros hajú fotóm, és ráírták, hogy "A mi Elviránk 50 éves és nem is lesz több soha!" Azt azért néha megnézegetem!