Megfelelési kényszer, avagy bármit megteszünk, hogy elfogadjanak minket?

Jó néhány szerepben kell remekelnünk

Feleségként ápolt, vonzó és lehetőleg hibátlan külsővel kell tündökölnünk. Háziasszonyként olyan rendet és tisztaságot kell tartanunk, amelyen még az anyósunk sem találhat fogást. Munkavállalóként a legkisebb hibaszázalékkal kell végeznünk a feladatainkat. Gyermekként odaadóan kell istápolnunk idősödő szüleinket. Anyaként következetesen és sok gyengédséggel kell nevelnünk utódainkat. A szülői munkaközösség tagjaként minél szélesebb körben kell népszerűsítenünk az iskolát. Barátként éjjel-nappal rendelkezésre kell állnunk.

Amikor az ember szeret valakit, valószínűleg mindent elkövet, hogy örömöt okozzon a másiknak. Hogyan érhetjük ezt el? Például úgy, ha gondolkodás nélkül teljesítjük az adott személy kívánságait és elvárásait. Ez a megoldás első ránézésre kézenfekvő és aránylag egyszerű módszernek tűnik. Hiszen „csak” el kell nyomnunk a saját érzéseinket és háttérbe kell szorítanunk a személyes vágyainkat. Az emberek egy típusa örömét leli abban, ha másokat kényeztethet. A másik csoport viszont véget nem érő bizonytalanságot érez, miközben igyekszik megugrani a mások és önmaga által felállított mércét.

Érdemes ezen elgondolkodnunk. Ha elbizonytalanodnánk a választ illetően, tegyük fel kérdéseinket az adott személynek! Hiszen lehet, hogy a másiknak nem is arra van szüksége, amit mi gondolunk. Tegyünk tudatosan azért, hogy a mindennapok része legyen az őszinte és nyílt kommunikáció! Tanuljuk meg egyértelműen kifejezni érzéseinket! Bár ez egyszerűnek hangzik, mégsem olyan magától értetődő. Főleg a 21. században, amikor az emberek többsége írásban, emotikonokkal és különböző szimbólumokkal kommunikál. Ne sajnáljuk az időt az őszinte, érzelemdús mondatokra! És mindenféleképpen igyekezzünk tisztázni a másik féllel, ha az elvárásai bénítóan, betegítően hatnak ránk!

Ahhoz viszont, hogy felelős felnőttként önállóan és határozottan ki tudjunk állni a saját gondolataink, nézeteink, terveink mellett, elengedhetetlen, hogy megfelelő önismerettel rendelkezzünk. Csak akkor tudjuk ugyanis hatásosan képviselni az érdekeinket, ha tisztában vagyunk azzal, mit is szeretnénk, mi tenne minket boldoggá. Szedjük össze a bátorságunkat, és nézzünk szembe a korábban elnyomott álmainkkal! Ne szégyelljük őket!

Mennyivel jobb lenne, ha a többség megszólalásaiban a harag és a düh helyett az okos retorika és a higgadt, rendezett logika kapna főszerepet!

Az elfojtott vagy éppen szabadjára engedett indulatok hosszú távon egyaránt számos frusztráló következményhez vezethetnek. Amikor másoknak akarunk megfelelni, maszkot húzunk az arcunkra, hogy a másik mindig azt a részünket kapja, amelyik neki tetszik. Ezzel pedig nemcsak magunkat csapjuk be, hanem azt is, akinek a kedvében akarunk járni. Miközben mások előtt fegyelmezett, megbízható, terhelhető szerepekben brillírozunk, saját magunknak is jócskán ártunk.

Amíg maximalizmustól túlfűtve azon dolgozunk, hogy a másik csak a számára megfelelő oldalunkat lássa, esélyünk sincs egy boldog és kiegyensúlyozott életre. Ha arra koncentrálunk, hogy a másik mit gondol és mennyire ért egyet egy-egy lépésünkkel, nem lehetünk elégedettek. Ez pedig egyértelműen boldogtalansághoz vezet. Hogyan lehetnénk jó gyerekek, jó szülők, jó társak vagy jó alkalmazottak, ha kivétel nélkül más elvárásainak próbálunk eleget tenni, önmagunkat pedig felőröljük? Be kellene látnunk, hogy önmagunkat az első helyre rakni nem önzőség! Sőt, valamilyen szinten egészséges túlélésünk záloga. Higgyük el, hogy ha mi rendben vagyunk magunkkal, azt a környezetünkben élők is észre fogják venni, és ebből ők is profitálni fognak.