"Már nem akarok meghalni!" - Liza kétségbeesett harca a kilókkal

depresszió öngyilkosság túlsúly pszichés betegségek
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Már néhány plusz kiló is okozhat kellemetlen pillanatokat. A legtöbben nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, kritikusan nézegetjük a tükörben a gömbölyödő formákat, de jó esetben nyakon csíphető a folyamat, és a pillanatnyi kellemetlenség nem változik az életünket megnyomorító, súlyos problémává.

Rögtön le kell szögeznünk az elején, hogy a túlsúly önmagában nem lehet ok arra, hogy valaki halálosan kétségbeessen, és interjúalanyunk életében is több tényező együttállása miatt nyúlt olyan eszközhöz, amely egyszerűen nem lehet megoldás. Amit soha, semmilyen körülmények között nem választhatunk. A történet éppen arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy vegyük észre időben a jeleket, mielőtt a túlsúlyra "fogva" engednénk, hogy elhatalmasodjon rajtunk a depresszió.

Liza 36 éves, egy dunántúli kis településen él. Egyedül. Férje négy éve elhagyta, egyetlen, megfogant kisbabáját elvetélte. Liza 164 centi magas és 90 kiló. De ez a súly már biztató. Két éve ugyanis túl volt a sokkoló százason. Akkor akart meghalni.

Thinkstock
Thinkstock

"Ma már tudom, hogy nem a súlyom miatt akartam eldobni az életem, vagyis nem csak azért, ez csak súlyosbította a helyzetet, illetve a körülmények formálásában azért szerepet játszott. Most, ahogy nézel, talán el sem hiszed, de voltam én 55 kilós kiscsaj is, és bár soha nem voltam olyan nagy vagány, azért a felnőttkori önmagamnál sokkal magabiztosabb voltam. Aztán olyan húszévesen egyszer csak elkezdtek rakódni rám a kilók. Irodában dolgoztam, folyton ültem, folyton nassoltam, semmit nem mozogtam. Néhány év alatt az a bizonyos álomsúly eltűnt. 26 évesen már 85 kiló felett voltam. De nem ez volt a legrosszabb, hanem az, ahogyan kezdtek kúszni rám a kilók, úgy zuhant össze a lelkem, úgy tűnt el a jókedvem."

Liza a kapcsolataiban sem talált vigaszt: "Pasik se nagyon voltak a közelemben, akik meg igen, azok ügyet sem vetettek rám. Túl kövér voltam. Még nem voltam harminc, amikor elkönyveltem magamban, hogy én nem kellek senkinek. Aztán pár éve jött Zoli, aki egy rövid időre elhitette velem, hogy nekem is lehet szép az életem. Összeházasodtunk, vártuk a babát ,és én tovább híztam. Aztán beütött a baj. A kicsit elveszítettem, és én nem tudtam továbblépni. Annyira szomorú voltam, hogy csak ettem, meg ettem, meg ettem. Elhanyagoltam a munkám, nem érdekelt Zoli véleménye sem, aki akkor már nagyon segíteni akart.

Egy nap meztelenre vetkőztem, álltam a tükör előtt és egy nagy, fehér, kövér bálnát láttam a tükörben. Na, akkor ott meg is gyűlöltem azt a nőt. Undorítónak tartottam, ahogy rezgett a háj a felsőkaromon, a combjaimon, a fenekemen. És arra gondoltam, hogy mi a fenéért kellek én a férjemnek? Miért kell neki egy ilyen dagadt, csúnya nő? Miért kellene bárkinek egy ilyen nő? Engem mindenki utál, tőlem mindenki undorodik. Emlékszem, ahogy álltam ott meztelenül, több mint százkilósan, ahogy remegtem az undortól, az önutálattól, és meg akartam halni. Aznap még nem tettem semmit, de a gondolat, a vágy, hogy megszabaduljak önmagamtól, azért gyökeret vert az agyamban. Teljesen befordultam, már dolgozni se jártam, nem léptem ki a házból, és hiába könyörgött a férjem, nem mentem orvoshoz. És egy reggel, amikor Zoli ordítva akart kirángatni az ágyból, hogy lépjek valamerre, hogy ez így nem mehet tovább, akkor eldöntöttem, hogy ez a nap az utolsó... Ő elrohant otthonról, én meg befeküdtem a fürdőkádba, és felvágtam a csuklómon az ereket. De béna voltam, még ahhoz is ügyetlen, nem sikerült a dolog."

Thinkstock
Thinkstock

Liza azt mondta, soha nem fogja elfelejteni a férje tekintetét, amikor rátörte a fürdő ajtaját. "Mentőt hívott, pszichiátriára kerültem. Amikor hazaengedtek, még velem maradt egy fél évig, de akkor már éreztem, őt elveszítettem. És megint a túlsúlyra fogtam a problémát, hogy ezért megy el, ezért nem marad velem... Szereztem altatót. Sokat. És amikor a férjem összepakolt, és becsukta maga után az ajtót, akkor bevettem az összeset, ami otthon volt. És ma már szinte röhejesnek tartom, hogy nem néztem utána, menyi kell az 'eléghez', de életben maradtam. Újra pszichiátria, újabb terápia. És egy új orvos, aki valahogy olyan jól nyúlt a lelkemhez. Aki észrevette, hogy valójában nem a húsomra rakódott zsír a gond csupán, a lelkem hájasodott el."

Liza már egy éve jár kezelésekre: "Egy év alatt tíz kilót fogytam, nagyokat sétálok, masszázsra járok. Ez is egy csoda: a masszázs, hogy van valaki, aki nem undorral érint meg. Valójában most úgy sejtem, de ez még változhat - hogy a gyengéd, emberi érintés miatt gyógyulok ilyen jól. Szóval masszázs, jó diéta, nagy séták és stabilitásomat elősegítő terápia, így együtt segített.

Ma már azt is tudom, hogy nem a túlsúly miatt fájt annyira az élet, hogy el akartam dobni, és azt is tudom, hogy soha többé nem lesz ilyen gyötrelmes próba. De azért le akarok adni a súlyomból, már csak a tükör kedvéért is. És ha már nyolcvan kiló alatt leszek, akkor regisztrálni fogok egy duci társkeresőre."


Elindult az Ez zsír! fogyókúrás- és
életmódprogramunk!

REGISZTRÁLNI SZERETNÉK!

Csatlakozz hozzánk iWiW-en és Facebookon!





Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.