Komfortzónán innen és túl: ami neked természetes, az nekem komoly kihívás

Komfortzóna. Egyre gyakrabban halljuk ezt a kifejezést, amellyel legtöbbször arra biztatnak vagy szólítanak fel, hogy lépjük át, hagyjuk el, magyarul legyünk bátrak és vágjunk bele valamibe, amit a hátunk közepére sem kívánunk. Mert élni csak bátran érdemes. Ez utóbbi még igaz is, a kérdés csupán az, hol ér véget a bátorság és hol kezdődik a vakmerőség? Persze, hogy mindenkinél máshol. 

Mi fán terem a komforzóna?

Először talán azt érdemes tisztázni, hogy mi is az a sokat emlegetett komfortzóna, azon túl, hogy egy mostanság igencsak népszerű szó, már-már közhely. A kifejezés azt a biztonságos közeget jelenti, amelyben otthonosan érzi magát az ember. Ahol minden kiszámítható. És ez az, ami miatt relatív, hiszen az, hogy kinek mi a biztonságos és otthonos, az erősen szubjektív.

Tehát, ha kilépsz a komfortzónádból, akkor gyakorlatilag a biztonságot engeded el, azért, hogy némi izgalmat vigyél az életedbe. Hogy kinél mi az izgalom, szintén egyéni megítélés, személyiség kérdése. Amikor például kirándulni szeretnék, és már magam előtt látom a csodaszép vérosokat, múzeumokkal, műemlékekkel, és a férjem a „kedvemért” megszervez egy az ő megítélése szerint könnyű, 10-15 kilométeres túrát, hegynek fel, akkor nekem egészen biztos, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból, mert ha rajtam múlik, tényleg az aszfalton sétálnánk és épületeket csodálnánk, majd beülnénk valahova ebédelni. Kilépek hát, más választásom nem is igen van, és szenvedések, hisztik és fogadalmak között megmászom a személyes Mount Everestemet, aminek az igazihoz kevés köze van, jó, ha 400 métert mentem felfelé, de nekem igazi csúcstámadásnak tűnik. A végén elégedett vagyok, mi több, boldog, mert átléptem a korlátaimat, s ezzel megalapoztam egy következő, hátam közepére sem kívánt 600-800, majd 1000 métert. Tágítom a komfortzónám, ami, ha nem hegymászás a cél, amúgy is elég széles határok között mozog. 

Ugyanakkor, ha a férjemről van szó, a hegyek erősen a komfortzónáján belül vannak, a túra a szenvedélye, nem lehet kizökkenteni a lelki nyugalmából egyetlen ilyen céllal sem. Nem úgy a társasági élettel. Előbb mászná meg a Csomolungmát, minthogy önszántából egy félidegen „embertömeg” közepén parédézzon, azaz felszabadultan beszélessen és jól érezze magát, vagyis azt csinálja, ami az én komfortzónámon belül van, hiszen én akár teljesen idegen emberekkel is nagyon szívesen elbeszélgetek, imádok új kapcsolatokat teremteni, akármeddig elvagyok egy jó társaságban, mondjuk úgy, odavagyok az emberekért. Tehát, ami neki konfortzónán innen van, nekem bőven túl, és fordítva.

A személyes vonal után jöjjön egy kis tudomány: a komfortzóna elmélete

Az előre nem látható, kétes kimenetelű események komoly stresszhelyzetet jelenthetnek az ember számára, a fokozott bizonytalanság érzete kellemetlen, elviselhetetlennek tűnő érzéseket kelthet az egyénben. Éppen ugyanazt érzi, mint amikor ki kell mozdulnia a komforzónájából. Fél. Ennek ellenére bevállalja a rettegett helyzetet, belép az úgynevezett áteneti zónába. Miközben ott tartózkodik, próbálja elviselni, majd megszokni, majd magáévá tenni az új szituációt, legyőzi a félelmét. A kihívást jelentő helyzeten felülemelkedik, önmagán túllép, azzal edződik és elindul benne egy folyamat, melynek során személyiségfejlődésen megy át. A fejlődési zónába lép, amely onnantól a komforzónájának határain belülre kerül, úgy is mondhatjuk, hogy teret hódított, ami addig kihívást jelentett, már teljesen hézköznapi helyzetnek tűnik. A személyiségfejlődéshez szükség van arra, hogy időnként átlépje az embert a saját, szubjektív komfortzónájának határait, ám ezt is túlzásba lehet vinni. A komfortzóna elmélete szerint ugyanis létezik egy haradik zóna, az úgynevezett pánik zóna. Erre a területre tévedni, mondjuk úgy ugrani azok szoktak, akik azon felbuzdulva, hogy meg mertek lépni egy addig száukra lehetetlennek tűnő lépést, hirtelen újabb és újabb kihívásokat próbálnak meg teljesíteni, anélkül, hogy a fokozatosság elvén haladva szoknák egy kicsit azt a szituációt, amelyet nem olyan régen még képtelenségnek tartottak volna. A pánik zónába lépni — ahogy a neve is mutatja — egészségtelen. Akinek két hete még a szomszéd utcába költözni is komoly nehézséget okozott, az ne akarjon a jövő héttől Kenyában élni. Aki évekig győzködte magát, hogy munkahelyet váltson, az ne próbáljon a következő héten mindjárt hivatást is váltani. Aki nem mászta még meg a Kékestetőt, ne induljon el a Mount Everestre. 

Kilépni vagy nem kilépni a komforzónából, ez itt a kérdés

Az, hogy meddig tartanak a határaink, mekkora terület az, amit akomfortzónánknak nevezhetünk, befolyásolja az egész életünket, hiszen a figyelembevételével hozunk döntéseket, de befolyásolja nemcsak az érzelmeinket, de a gondolatainkat és személyiségfejlődésünket is. Már csak ezért is kell, hogy a fenti kérdésre igen legyen a válasz: kilépni, határfeszegetni, új élményekkel gazdagodni, ismeretlen dolgokat felfedezni, de kizárólag a személyiségünknek megfelelő és alkalmas mértékben, nem jobban. 

Hogy kinek mi a kihívás, mi az, amire még képes, amit még el bír viselni, ami segíti a személyes fejlődésében, és mi az, ami adott pillanatban, életszakaszban még túl sok, inkább árt, mint használ, azt az ember maga érzi és tudja eldönteni. Hiszen, noha a változásra érdemes mindig úgy tekinteni, mint valamire, ami jó, ami akár kellemesnek, akár kellemetlennek tűnik az adott pillanatban, hosszú távon így vagy úgy, de értünk van, azért vigyázni kell vele, ne legyen egyszerre túl sok, hirtelen túl nagy, mert azzal fokozott stresszhatásnak tesszük ki agunkat, és a nagy mértékű stressz nemcsak mentálisan, fizikailag is megbetegít. Tehát, ha azzal nyaggatnak, hogy lépj ki a kofortzónádból, képes vagy rá, ne légy ilyen gyáva, bátorság kell az élethez, nyugodtan mondj nemet! Csak te tudod megítélni, hogy amire biztatnak, mekkora kihívást jelentene akkor és ott, amikor történik. Ha azt érzed, túl sok, maradj, ahol vagy, esetleg lépj kisebbet. A komfortzóna határai rugalmasak, tágíthatóak, de csak egyéni megítélés után, a fokozatosság mentén haladva.