Egyedül utazni az önismeret útján

MI

Kapcsolatfüggők, szorongók és kétségbeesettek vagyunk. Rongyossá nézzük az Ízek, imák, szerelmek DVD-nket, mert olyan megnyugtató okostévén bámulni valamit, amit amúgy nem merünk megtenni. És így legalább nem kell kockáztatni sem. Amikor századszor is véget ér a film, azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy mi ezt amúgy sem tehetnénk meg. Hogy ez csak fantázia, fikció, és hogy Magyarországon ilyen úgy sincs.

25 nap szabink van egy évben, ami kell a tavaszi és az őszi szünetre. Nyáron lehet, hogy leugrunk Alsőörsre, és jó lenne, ha a két ünnep között sem kéne bemenni. Meg tartogatni is kell párat, mert hát bármi történhet. Amúgy is, ki a fene engedheti meg magának, hogy Balin héderezzen heteken át? Na ugye. Egyébként is, tök jó itthon, jövő héten úgyis hosszú hétvége lesz. Szerencsések vagyunk, mert május elseje hétfőre esik. Kívánhatunk ennél többet?

Rengeteg cikket megosztunk a Facebookon az énidőről. Az Ördög Nóra meg a Pál Feri is mindig ezzel jönnek. Meg vannak azok a szuper motivációs fotók a szabadságról, azok is mindig jó sok lájkot kapnak. Követünk egy csomó utazós blogot is, hogy ha egyszer elmennénk, legyen honnan ötleteket meríteni. De persze nem megyünk sehová. Nem megyünk, mert nem lehet. Mert dolgozni kell. És aki dolgozik, annak nincs pénze utazgatni. És persze nincs is kivel. Egyedül gáz, nőként meg még életveszélyes is. Annyi minden rosszat hallani.

ŐK

Mások sem mennek sehová. Akárkit kérdezel, mindenki spórol. Ha azt mondod, utazzunk el akárhová, bárhová, furcsán néznek. Azt hiszik, depressziós vagy. Hogy túlhajtottad magad, utálod a munkádat, és

Később átküldenek pár linket a boldogságról, meg lesz majd két hét múlva egy előadás is az önmagvalósításról. Tudod, az a csávó tartja, aki azt a könyvet írta, amit a múltkor láttunk...

EGYÜTT

Ő sem jöhet, neki férje van. Ja, az más. Ő nem utazik mással, csak a férjével, és mivel a férje nem utazik, így ő sem megy sehová. Akinek nincs férje, az sem utazik, mert az esküvőjére gyűjt. Ha tudnám, milyen árak vannak... És jövő szeptemberben úgyis mennek nászútra. Hová? Olaszba, mert a Maldív túl drága. Ha tudnám, milyen árak vannak ott is...

ÉN

Magam sem tudom, mikor untam meg a rinyát. Mások győzködését arról, hogy egy

Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy a boldogságot nem egy ezerötszáz forintos előadáson fogom megtalálni egy romkocsmapincében. Hogy nem attól leszek motivált, hogy elolvasom a legújabb erről szóló sikerkönyvet, amit valami túlhájpolt celeb írt, aki megmondóembernek képzeli magát. Hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy kiveszek pár napot, amit aztán takarítással töltök, és ugyanúgy főzök, edzek, és ülök a dugóban, ahogy máskor is.

Azt hittem, mivel egyedül élek, nincs szükségem énidőre, elvégre nekem minden idő „énidő”. Éppen ezért egy idő után már nem éreztem a különbséget a sima idő és az énidő között, mert mindig ugyanazokat a dolgokat csináltam. Rájöttem, hogy csak akkor tudok pihenni, feltöltődni, kikapcsolni, gondolkodni és álmodozni, ha kicsit eltávolodom a mindennapi életemtől. Ha máshol vagyok, ha mást látok, ha mást eszem stb. Ezért kezdtem el egymagamban utazni.

EGYEDÜL

Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ember lánya egyszer csak bekattan, felmondja az állását, a lakását, és mindent hátrahagyva világgá megy. Persze ilyen is van, de fontos a fokozatosság. És az, hogy tudni kell egyedül lenni. Szeretni magad annyira, hogy szeress magaddal időt tölteni. Hogy képes legyél úgy egyedül lenni, hogy nem érzed magad magányosnak.

Körülbelül félévente megyek világgá, de mindig csak pár napra. Tavaly mondjuk csak a Balatonig jutottam, de sokszor nem is a végcél a lényeg. Beültem az autómba, megvettem a matricát, és bookingoltam egy egyágyas szobát a szabadstrand mellett. Amikor meguntam a napozást, hajóra szálltam, és ittam egy fröccsöt a túlsó parton is. A hátamat ugyan nem tudtam rendesen bekenni magamnak, de kiolvastam két olyan könyvet, amivel otthon már hetek óta nem haladtam. Pár napra felfüggesztettem még a diétámat is, és amikor hunyorogva felnéztem a sajtos-tejfölös lángosból az izmos vízibiclis fiúra, és láttam, hogy visszamosolyog rám, na, akkor éreztem magam igazán szabadnak.

NÉLKÜLETEK

Három hónappal később huszonötezerért vettem egy fapados repülőjegyet Portugáliába. Újabb három hónapra rá pedig egyedül kávézgattam a reptéri váróban, felszálltam, leszálltam, és szállást foglaltam – ebben a sorrendben.

Nyugodt voltam, mert odahaza mindent elintéztem, megszerveztem, lezártam, elküldtem, mielőtt elindultam. Kellett egy nap, mire felfogtam, hogy nyaralok, és hogy légvonalban is több mint kétezer kilométerre vagyok az otthonomtól. De szépen lassan tudatosult, hogy képes voltam rá, hogy eljöttem, hogy megcsináltam, és hogy tényleg ott vagyok. Azon túl, hogy láttam az Atlanti-óceánt, és bejártam a város legszebb helyeit, rengeteg időm volt gondolkodni. Órák és napok álltak rendelkezésemre az elmémben történő rendrakáshoz, amire már nagy igényem volt, és amire szerintem rengeteg embertársamnak szüksége lenne.

Az kellett, hogy egy ideig senki se szólítson a nevemen. Hogy pár napig ne értsek semmit abból, amit körülöttem kokettálnak a metrón. Hogy végre ne csesztessen senki, ne lássak számítógépet, online kalendárt, se fitnesztermet belülről. Hogy olyan halat egyek, amit nem én sütök ki a szűk panelkonyhámban, és hogy élvezzem, ahogy elém teszik a teljesen ismeretlen fogásokat. Hogy ne kelljen senkihez sem alkalmazkodnom, ne hallgassam más horkolását, ne keljek ébresztőórára, és ne legyen muszáj céges e-maileket néznem.

VELEM

Sokat gondoltam a családomra, a barátaimra és mindazokra, akiket szeretek. Tudtam, hogy nem azért nincsenek velem, mert utálnak, vagy mert nem akarják velem tölteni az idejüket, hanem azért, mert otthon hagytam őket. Esetleg nincs lehetőségük arra, hogy utazgassanak. És ekkor szerencsésnek éreztem magam, amiért én megtehetem, hogy világot látok.

Városnézés, séta és a helyi rádiók hallgatása közben sok mindent lezártam a fejemben. Mérlegeltem és értékeltem az elmúlt időszak eseményeit, és elpakoltam a dolgokat oda, ahová valók. Kifundáltam, mit fogok csinálni, ha hazaérek, min változtatok majd, és kik azok, akikre nincs szükségem a további utam során.

megittam egy lattét, a vizet bámultam, elhatároztam, hogy megtanulok spanyolul, és hogy a következő utam, amire egyedül vállalkozom ősszel, Madridba vezet majd.

Egyedül voltam, de egy percet sem unatkoztam. Naponta több mint tíz kilométert mászkáltam, ami idehaza valamiért egy lehetetlen küldetés. Olyan jól sikerült az elvonulás, hogy az utolsó napon már nagyon vágytam haza, még a munkám is hiányzott. Mióta otthon vagyok, kitörő örömmel gondolok vissza arra a pár napra. Sokkal jobban értékelem az itthoni, rendes életemet is azáltal, hogy egy időre kiléphettem belőle.

Büszke vagyok arra, hogy meg mertem lépni. Hogy időről időre újra meg merem, és hogy még meg is fogom sokszor. Hogy kizárólag önmagammal, a lelkemmel és a gondolataimmal foglalkoztam, és hogy mindezt megtettem magamért. Boldogabb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottam ember lettem, lelkesebb munkaerő, türelmesebb kolléga, pihentebb sofőr, vidámabb jelenség, jobb társaság. Csóróbb lettem, de gazdagabb megannyi élménnyel, csodával, tapasztalattal, tudással, és erővel. Öt nap alatt többet tanultam önmagamról, mint előtte hónapokon át. Ezért szeretek egyedül utazni. És hiszem, hogy ezt mindenkinek legalább egyszer ki kellene próbálnia.