Hajléktalanszállón talált elveszett apjára a fiatal író

Amikor a film elején Robert De Nirót egy sárga New York-i taxi volánja mögött láthatjuk, lehetetlen nem egy bizonyos régi nagy alakítására gondolni, de aztán hiába a nosztalgia ébresztette várakozás, ez a film sajnos nem egy Taxisofőr - sem színvonalában, sem jellegében. Ennek ellenére kimondottan jó benne látni De Nirót: a színésznagyság az utóbbi években leginkább a borzasztó szerep- és filmválasztásaival hívta fel magára a figyelmet, így épp itt volt már az ideje, hogy újra egy jól megírt, izgalmas karakter bőrébe bújjon.

Ez a figura pedig egy félrecsúszott, nem mindig józan apáé, aki végig simliskedte az életét, alaposan elhanyagolta a családját, miközben végig azt hitte magáról, hogy egy írózseni, aki a művészetével megváltja majd a világot és saját magát. A film főszereplője mégsem ő, hanem a fia (az ígéretes fiatal színész, Paul Dano érzékeny alakításában), aki vele ellentétben hajlandó is azért tenni, hogy író legyen belőle, és ezt többek között azzal kezdi, hogy az apja hátrahagyott kéziratát szét- és újraírva követ el rituális irodalmi apagyilkosságot. Mert persze az ő élete sincs rendben, és a gondok mögötti okokat nagymértékben az okozza, hogy az apja mindig is hiányzott az életéből, a történetünk idején immáron sok-sok éve nem is látta egyáltalán.

Az egy generációnyi korkülönbséggel elválasztott férfiak kapcsolatairól előszeretettel mesélő Paul Weitz rendező (Egy fiúról, Jó társaság, Rémségek cirkusza, Utódomra ütök) megpróbált erős drámát faragni ebből a sokarcú történetből a mozivásznon, ennek érdekében pedig igazán nyomasztó hangulatú képekben mutatja be a hősei boldogságkeresését. Merthogy a filmváltozat szerint erről szól ez a sztori, nem másról, így a végére kicsit csöpögőssé is válik az a bizonyos dráma, a lankasztó végkifejletről nem is beszélve, amely az amerikai álom bűvkörébe utalja vissza a hőseit.