"Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez" - 121 éve született Márai Sándor

Márai Sándort a magyar irodalmi élet ellentmondásosan kezelte. Már az 1930-as években korának legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott, ám amikor 1948-ban elhagyta hazáját, kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Magyarországon a kilencvenes években kezdték újra kiadni életművének legfontosabb darabjait, megismertük az életútját, és megdöbbentettünk, hogy egy ember, aki ekkora élettapasztalatot szerzett, hogyan jutott arra a döntésre, hogy önkezével vessen véget életének. A magyarázat magányosságában és előrehaladott rákbetegségében rejlik: az egyik legnagyobb magyar író 1989-ben halt meg, egy pisztolylövéssel végzett magával amerikai otthonában.

Művei közül a legtöbben talán az Egy polgár vallomásait ismerik, de számos egyéb regényét is feldogozták, színpadra vitték. Íme, 3 regény, amit jó szívvel ajánlunk tőle, egyik sem fog csalódást okozni. Kedvcsinálóként pedig idézünk is belőlük.

"Az életben nem történnek „nagy dolgok". Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk – az „élmény" vagy „baleset", mely későbbi életünket alakította – legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más „élmény", csak a család; s nincs más „tragédia", csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az „osztály"-ban, a világnézetben, a fajtában – vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon..."

Az Egy polgár vallomásait Márai egyik főművének tartja az irodalom. Hogy a legjobb írása-e vagy sem, azon lehet vitatkozni, de tény, hogy ha az életművel foglalkozunk, megkerülhetetlen.

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekévei tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit.

"Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden..."

Az igazi és a Judit és az utóhang tulajdonképpen nem egy, hanem két regény, de kiadták közös kiadásban is, ugyanis szerves részei egymásnak. Az 1941-es regény, Az Igazi egy zátonyra futott házasság monológja: Márai előbb a feleség, aztán a férj szemszögéből avatja be olvasóit a bonyolult szerelmi háromszögbe. „Ez az írás folytatása és befejezése Az igazi című regénynek" – vallja Márai a Judit... és az utóhangról, amelyben a férj és feleség vallomása után megszólal az egykor cselédként dolgozó, később nagyvilági nővé vált szerető, Judit és beszámol arról, hogyan látta ő hármuk sorsdöntő drámáját, az életben betöltött szerepüket.

"Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon fölébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszont látni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ez a várakozás évtizedeiben hitted.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az iagzság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már."

Az 1942-ben megjelent szuggesztív erejű regény Márai egyik legnépszerűbb alkotása. Témája a barátság, a hűség és az árulás. Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette az életét. Henrik, a tábornok és Konrád története mindvégg lebilincseli az olvasót, a feszültség pedig folyamatosan tapintható.