"Nagy szerelmem a korhűség" - interjú Papp Janó jelmeztervezővel

Hogy jut eszébe egy fiatalembernek, hogy jelmeztervező legyen?

Tízévesen találtam ki ezt, úgyhogy én nagyon fiatalon elkezdtem képezni magam, és tulajdonképpen tizenkilenc éves koromban már a Katonának voltam a tervezője. Érettségi után Máté Gábor rendezését tervezhettem: száz ruhája volt körülbelül, vagy még afölötti is lehetett a ruha mennyiség.

Szóval, hihetetlen élmény volt, és tulajdonképpen most is az. Azóta viszont annyit változott a világ, hogy ha mai szemmel próbálnék pályát választani, nem biztos, hogy ezt választanám, bár ez azért inkább szerelem és elhivatottság, mint akarat kérdése.

Miben változott a szakma? Miért érzed úgy, hogy nem biztos, ismét ezt a pályát választanád?

Folyamatosan és nagyon változik a színház.

Tehát az sallang csak, hogy hat hét, egy hónap, két hónap van egy-egy darabra. Ott az még csak az olvasópróba. Az, hogy mi aztán onnantól pénzt kapjunk, el tudjunk kezdeni indulni, megtaláljuk azokat az anyagokat, megtaláljuk azokat a gyártókat, akik aztán rá is érnek, be is tudják vállalni, képesek is megcsinálni. Aztán jönnek még a díszítések, akkor jönnek a ruhapróba egyeztetések, amik irdatlan nehézségekbe ütköznek ma már, hiszen mindenki szanaszét dolgozik, egyszerűen rohan egyik helyről a másikra, szinte lehetetlenség, egy ruhapróbát összeegyeztetni, hetekbe telik. Várunk a színészekre, csúsznak, nem tudnak jönni. És akkor minden borul, minden csúszik, akkor vannak szerepváltások, természetesen. A járványt már ne is említsem. Tehát nagyon-nagyon-nagyon nehéz.

Ezek a változások a felgyorsult élettempónk miatt vannak?

Úgy érzem, hogy már tizenéve útkeresésben van Magyarországon, gondolok itt különösen olyan külföldi behatásokra, impulzusokra, amelyek folyamatosan jelen vannak: hol a német, hol a francia, hol az angol színházak hatása érződik erősen. Nagyon sokszor a filmszerűséget próbálom például létrehozni, akárcsak A Vörös Pimpernelben.

tehát az egészen realisztikus korhű szabásoktól kezdve ismerik a szakma csínját-bínját.

Aki nem ismeri ezt a szakmát, csak azt látja, hogy a végén van egy fantasztikus látvány, de semmit abból, mennyi munka eredménye ez. Sokszor a kritika sem feltétlenül ismeri ezt a háttérvilágot. Te hogy viszonyulsz a kritikához?

A kritikákkal szemben ezért vagyok némi fenntartással, mert, bár tudom, hogy a kritikusnak az a dolga, hogy amit lát, azt minősítse, a szubjektivitásokkal nagyon nem tudok egyetérteni.

Talán akkor észszerűbb bírálatokat kapnánk. Azt érzem, hogy ez inkább átment most már teljesen ilyen szubjektív minősítgetésbe, sokszor politikai szemszögből, sokszor mindenféle egyéb behatásra.

A Pimpernel jelmezei korhűek, ehhez képest egy minimalista díszletet látunk. Olybá tűnik, mintha alkotói szándék lett volna, hogy az emberre, a jellemre és ne a miliőre kelljen figyelni. Valóban ez volt a szándék?

Így van. Sokkal kényelmesebbé teszi a felfogást, ha a miliő is korhű, de ebben az esetben nem csak emiatt nincsenek pompázatos díszletek.

A Vörös Pimpernelnél ráadásul már megvoltunk a jelmezekkel, amikor a rendező és a színészgárda egy része is kicserélődött. Szokatlan, számomra is új helyzet alakult ki, így végül ez született, és nagyon örülök, hogy működik.

A korhű ruháknak megvan az a hatalmas előnyük, hogy viselőjük testtartását és mozgását is meghatározzák. Hogy reagálnak a színészek egy-egy korhű viseletre?

Nagyon szeretik a színészek a jelmezeimet, mert mindig mondják, hogy ahogy belebújnak, már-már megvan a figurájuk. Tehát, hogy annyira segíti őket a játékban, a karakter felépítésében, hogy hamarabb megtalálják a hiteles figurát. Mindig azt mondom, hogy szerintem akkor jó a ruha, ha már annyira a sajátjuknak érzik, hogy valóban természetessé válik benne a mozgás.

Mi a módszered, hogy dolgozol? Megkapod a szövegkönyvet, és mi a te első olyan lépésed, amivel bekapcsolódsz az alkotói folyamatba?

Most már szerintem minden tervezőnél az első az internet. Ettől függetlenül persze van egy több, mint 100 kötetes divattörténet gyűjteményem könyvben, ami különböző nyelvű és vastagságú albumokból áll.

Amikor elkezdem a munkát, akkor nagyon fontos, hogy valami ilyesmiket kezdjek el látni magam előtt: sziluetteket, megvilágítva, szép beállításokat, gyönyörű figurákat.
Nagyon sokat segít, ha ismerem már a színészeket, ha már dolgoztam velük, hiszen akkor már eleve rájuk tervezek. Ha ismeretlenek, az mindig kihívás, de általában nem szokott gondot okozni.

Mi történik, ha van egy nagyon határozott rendezői koncepció, amely pont nem a korhűség fele orientál? Ragaszkodsz az elképzeléseidhez?

Természetes, ilyen van. Sőt, egyértelmű, hogy a rendező fennhatósága meghatározni, mit szeretne látni a színpadon, és én általában kérem is, mert nekem nagyon fontos, hogy érezzem, a rendező tudja, hogy mit akar.

Manapság ugyanis az operáktól kezdve – alapvetően a klasszikus műfajtól kezdve – igazából szinte mindent a mába tesznek át, és modernizálnak. Úgyhogy egyre kevesebb lehetőségünk van korhű jelmezeket színpadra állítani, tehát én nagyon örülök, amikor ilyen lehetőséget kapok.

Mit szeretsz jobban: amikor korhűnek kell lenni, vagy amikor teljesen el kell rugaszkodni ettől?

Nagy szerelmem a korhűség. A jelmezes babákat, operafigurákat is ezért csinálgatom, bár évek teltek el sajnos, hogy nem volt kiállításom ezekből. Ezek 80 centis fából készült kis figurák, amikre én megtervezem az én általam korhűen elképzelt jelmezt. Ezek elsősorban inkább a divattörténet, a viselettörténet előtti hódolatomnak a jelei.

mit akar azzal a darabbal. Akkor engem el tud varázsolni, akármennyire őrült ötlet, akár a mába, vagy teljesen más korba is helyezi. Csodálatos munkákat tudtam így átélni.