Öld meg magad, hogy élhessél

Az időutazás 2044-ben még nem lehetséges. 2074-ben viszont már igen. 2074-ben nagy macerát jelent eltüntetni egy hullát, ha a maffia ki akar iktatni valakit. 2044-ben ezzel semmi különösebb probléma nincsen. Így hát 2074-ben úgy oldják meg ezeket a kényes ügyeket, hogy a kiszemelt áldozatot az (amúgy illegális) időutazás segítségével visszaküldik harminc évvel korábbra, ahol már várja egy bérgyilkos és szépen elteszi láb alól. A fizetés mesés, a munka egyszerű, csak akkor támad némi probléma, ha a bérgyilkosnak épp a saját öregkori énjével kell szembenéznie - és ölni.

Ezzel a problémával szembesül a Looper főhőse, Joe (Joseph Gordon-Levitt), amikor a harminc évvel idősebb Joe (Bruce Willis) megérkezik 2044-be. Ráadásul az egyik kollégája esetéből tudhatja, hogy ilyenkor sincs kecmec: ha nem öli meg saját öregebb énjét, akkor megölik mások a jelenlegit. Az öregebb Joe pedig nyilván nem bánthatja a fiatalabbat, hisz akkor saját magával végez, és így tovább...

Az időutazós történetek paradoxonai rendszeresen megkísértik a filmek alkotóit, hogy aztán később a végeredmény hol lebutított szájbarágás, hol érthetetlenül túlbonyolított kavarás, hol a kettő között valami legyen. Ez utóbbi esetben pedig (pláne ha az egyéb összetevők is stimmelnek) nem is szokott elmaradni a siker, hiszen sok más történetsémához hasonlóan ez is emberiség egyik ősi kíváncsiságára játszik rá: mindenki gondolkozott már el azon, hogy mit tenne, ha utazhatna az időben.

Ezt a sci-fi alműfajt keverte hát össze a filmjében Rian Johnson rendező sok mással, ami távolról sem szokatlan tőle. A Hollywood legígéretesebb fiatal rendezői között számon tartott Johnson ugyanis eddigi két filmjében is keverte a zsánereket: a Beépülve tinifilmet és a film noirt, a The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek pedig a "heist movie"-t és családi drámát párosított. A Looperben az időutazós sci-fi mellé kerül oda a bérgyilkosos szubzsáner, miközben felvillan a maffiafilm műfaja is - az egész pedig kap egy "johnsonos" hangulatot, ami többek között sajátos abszurd humort is jelent, no és gondosan kidolgozott, bravúros vizuális megoldásokban bővelkedő képi világot.

Egy ilyen történetben alapvető fontosságú, hogy elhisszük-e a két színészről: ők ugyanannak az embernek a fiatalabb és öregebb kiadása. Nos, e téren Joseph Gordon-Levittnek kellett többet változnia, és a maszkmesterek (és persze a színészi alakítás) dicséretére legyen mondva, hogy egyből megvesszük a dolgot a nézőtéren. A filmről pedig egy idő után azt vesszük észre, hogy nemcsak fordulatos, izgalmas és csavaros (amit egy időutazós mozitól el is várunk), hanem felvet számos olyan kérdést is, amire nem is számítottunk volna egy ilyen típusú sztoriban.