Gianni: „Ha igazán szeretsz, akkor tenni kell a jövőért”

2015.09.23. 21:30

Sürög-forog, alig lehet egy szabad órácskát találni vele. Magával ragadó a tempója, a lénye. Annyira olasz! …és ezt persze, szeretettel fogalmazom így!  Már szinte a fél életét itt töltötte, hát van miket végiggondolni együtt egy finom presso macchiato mellett.

Soha nincs megállás, Gianni?

De, van, hogyne lenne, csak én nagyon szeretek mozogni. Gyorsan meg tudom unni a dolgokat - a pihenést, a semmittevést is. Egy darabig megy, de aztán újra menni kell, csinálni kell… Állandóan az alkotás foglalkoztat. A kreativitás mozgat, és folyamatosan figyelek. Mit lehetne kitalálni még, ami egyedi, különleges.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Ingereket, inspirációt keresel?

Mindent. Ami nekem inspiráció, az másoknak sokszor irritáló. Azt gondolják, hogy nem tudok öt percig egy dologgal foglalkozni. Pedig igen, csak nekem más a tempóm. Kellenek az ingerek ahhoz, hogy azt érezzem, hogy élek! És az is hajt, hogy lehetőleg mindent jól csináljak. Kos vagyok…  Tudod, azok azt hiszik, hogy mindentudók!

Mondod kuncogva…

Igen, mert azért már sok mindenre rájöttem. Például arra, hogy nem mindig osztom be jól az időmet, és hogy amikor azt hiszem, hogy jól csinálok valamit, az lehet, hogy csak az én szemszögemből igaz. Már pedig nem vagyunk egyedül! Ahogy öregszem, egyre inkább látom, mikben hibáztam korábban. Például nagyon nehezen viseltem, ha úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből. Régen három születésnapra mentem el egy este alatt. Pedig sokkal jobb lett volna kettőre nemet mondani, mint 10 perc után felállni…

…és tovább rohanni.

Hajtott valami belül - menjünk, csináljuk! De szerintem az energiától is függött, meg a kapacitástól. Régen szinte bármennyit bírtam.  Hajnali 5-kor lefeküdtem és reggel kipattant a szemem…

Más már a tempó?

Nem lett teljesen más, de azért változik. Rájöttem, hogy néhányszor én is sok voltam. Meg kellett tanulnom beosztani az időmet, az energiámat, a tudásomat.

Sokszor használod a veled készült beszélgetésekben a „Dolce vita” kifejezést. Neked mit jelent igazán?

A Dolce vita – egy harmonikus káosz. Ki akar igazán rendben, sterilen élni? Senki.  De persze az se jó, ha minden össze-vissza van. A harmonikus káosz szerintem olyan fajta rend, amiben szabadnak érzed magad.  Érted? Mi, olaszok, egy káoszban élünk, aminek van egyfajta tempója. A Dolve vita egy ritmus. Amit érezhetsz a beszédünkben, a mozgásunkban… Teljesen más, mint a tiétek. Épp ezért jöhetnek koccanások, félreértések. Mondasz valamit és mi máshogy értjük.  De ez nem baj, ez kell!

Fotó: Szabó Gábor/Origo

És mi történt veled itt? A körülötted lévő emberek gyorsultak fel, vagy pedig rajtad lassított, hogy itt élsz?

Nem. Nekem hiányzik ez a ritmusosság, épp ezért megteremtettem magamnak.  

Ezt érzem itt, az éttermedben is?

Igen, a lendületet, amire szükségem van. Szerintem, ha megfelelő ritmust adsz az életednek, akkor nem fog kimaradni semmi. És azok a jó találkozások, amikor két embernek stimmel a ritmusa. Amikor nem vagy a másiknak se túl sok, se kevés.  Amikor jó együtt lenni.

Ez a párkapcsolatra is igaz… Bár azt mondtad, a magánéletedről nem nagyon akarsz beszélni. Miért?

Mert megtanultam már, hogy milyen ez a szakma. Azt gondolom, hogy ha lesz gyerekem és családom, én nem szeretném se képernyőn, se újságokban viszontlátni őket. Azért legyek érdekes, hogy valamit leteszek napról-napra az asztalra, ahogy a gasztronómiával, a vendéglátással foglalkozom, amilyen mosolygós hangulatot teremtek… Hadd legyek a saját környezetemnek fontosabb. Persze szívesen megosztom a gondolataimat, mint ahogy most veled is teszem, de kell egy határ.

Értem én, csak azt is tudom, hogy az emberek kíváncsiak rád…

Zitával közösen döntöttünk úgy, hogy nem adjuk ki magunkat. Mind a ketten tudjuk, hogy milyen fájdalmat okoznak néha bizonyos mondatok vagy ítéletek. Ezért a kapcsolatunkat inkább befelé szeretnénk építeni, nem kifelé. Ez nem jelenti azt, hogy titkolóznánk vagy rejtőzködnénk. Csak nem törekszünk arra, hogy megmutassuk a mindennapjainkat. Természetesen ismert emberekként nem tudunk mindenből kivonulni, de legalább szeretnénk megpróbálni csendesen élni.

Annyit talán elárulhatsz, hogy stimmel-e a ritmusotok? Amiről az elején beszéltünk.

Igen, és nagyon fontos, hogy ha egyikünké épp jobban pörög, akkor a másik ne húzza vissza. Engedni kell.  A lendületet ne állítsd meg, inkább told! Ez a leglényegesebb, mert abból te is kapsz energiát! Soha ne akard lerántani a másikat…

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Lehet, hogy ez nem ment, ezt nem találtad eddig?

Én már tudom, hogy mennyire nehéz a két népet összerakni. Nő-férfi, magyar-olasz. 21 év után kezdem megérteni, hogy is van ez…

Akkora a kulturális különbség?

Hatalmas. Ég és föld a kettő. Szerintem a legtöbb magyar-olasz pár elválik. Pláne, ha dél-olasszal köt házasságot.

Gianni, mi lesz így veled?

Én már tudom, hogy kell ezt csinálni! Amíg szerelem van, addig persze könnyű, de aztán melózni kell egy kapcsolatban. Ritka, hogy ötven évig rózsaszín felhőben éljen valaki. Minden egyes emberi kapcsolaton dolgozni kell. A barátságon is, a szerelmen is. Mindenki változik, máshova tart, más foglalkoztatja… Nem lehet megúszni, hogy tegyél érte. Anélkül semmi nem működik.

Lehet, hogy fiatalon ezt még nem fogjuk fel, és leginkább a másikat akarjuk megváltoztatni?

Erről van szó. A meló nem kifelé, hanem mindig befelé van.  De ezt sokáig nem tudja az ember.  Én sem. Szerintem a média világa sokat adott, de sokat el is vett… Ma már nem a fényre vágyom, hanem arra, hogy elcsendesedjek egy nővel, és a családra figyeljünk.

Korábban a kettő kizárta egymást?

Igen. Nagyon durván. Lehet, hogy meglep, de én alapvetően régi vágású vagyok abban, ahogy a családról gondolkodom. Nem az ego boldogságát kéne előtérbe helyezni. Nehéz, melós, nem azt mondom, hogy nem. De azt is kitaláltam - és mint elmélet szerintem tök jó - lehet, hogy megúsztam a „válás korszakát”. Hogy már lenyugodott lélekkel tudom vinni azt a szakaszt, amikor nehéz idők jönnek. Tudod, ami a férfiaknál 40-50 körül szokott jönni…

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Tényleg, ha matekozunk, akkor te megúsztad az első válást…

Én igen, mert én nem is bírok válni, tudod? A szenvedélyemmel kihúztam magam a lehetséges fájdalom alól.

Ügyes magyarázat!

Pláne, hogy nekem nagyon idegen az a szemlélet, amikor megveszik a gyerek szeretetét, amikor tárgyakkal próbálják pótolni az együttlétet, ahol féltestvérek, negyed testvérek, kapott testvérek rohangálnak. Nem ítélek el senkit, de ezek a dolgok nagyon távol vannak tőlem. Lehet, hogy ezért nem volt még valakim igazán, mert nem szerettem volna, hogy ez történjen velem.

Más a képed arról, hogy milyen egy család.

Igen, bár apám gyávaságnak is tartja. Azt mondta, hogy bele kell lépni helyzetekbe, és aztán megtanulni, amit meg kell. A férfivá váláshoz kellenek a harcok, és azokat leginkább magával vívja az ember.  Ha igazán szeretsz, akkor tenni kell a jövőért. Azért mondom, hogy vigyázni kell a mai sok, felületes kapcsolattal, mert lehet, hogy valaki szexi, vagy éppen kocka hasa van, de tudjuk, hogy nem ez az, ami hosszú éveken át kitart… Ezért kell elsődlegesen az embert magát megszeretni. Abban a világban, ahol sokáig voltam, ahol a csillogás számított – nem ez volt a fontos. De ma már tudom mi a lényeg.

…és ez jó, nem?

Jó és nagyon nehéz! De az élet gyönyörű és a korral egyre több bölcsesség is megérkezik. Nagymamám mindig mondta, „hordozzál türelmet”! Sokáig nem értettem… Ő pontosan látta, hogy a legnagyobb hibám, hogy nem vagyok türelmes. Kos vagyok, mindig mennem kell, csinálnom kell. De most már bízom abban, hogy hasonlítani fogok a szüleimhez és a nagymamához, és én is annyira bölcs, nyugodt és türelmes leszek az élettel. Mert már értem, hogy mindenkinek megvan a saját világa. Zitának is, nekem is. Annyit tehetek, hogy beleélem magam az övébe, és ő is hozzátesz az enyémhez… És akkor jó lesz.

Fotó: Szabó Gábor/Origo
GianniDebreczeni ZitaSzily Nóracsaládtüreleminterjúszerelemmunkaélet