Olajra lépett apukák

Áruló apák

Hogy ez mennyire viseli meg az édesanyát, hogyan éli meg a válást és mindazt, ami azzal együtt jár, majd hogyan birkózik meg egyedül a nyakába szakadt feladatokkal, súlyos társadalmi kérdés. Sokszor az anyák a rájuk szakadó terhek és felelősség miatt nem is feltétlenül párkapcsolati kudarcként élik meg a válást, ennél sokkal mélyebb a seb: árulónak tekintik az őket, a családot elhagyó apukát és a továbbiakban ennek megfelelően is kommunikálnak róla.

A Life.hu Gazdag Enikő pszichológust, párkapcsolati tanácsadót kérdezte arról, hogy egyértelműen árulónak tekinthető-e az az apa, aki messzire fut beteg gyermeke mellől.

Az egész családot sokkolja a beteg gyermek érkezése

A betegség, a sérülés ténye sokkolja a szülőket, és minél nagyobb a baj, annál nehezebb az elfogadás. Az anyák azonban, ahogy az élet más területein is, hamarabb lépnek túl a sokkon és a gyakorlati feladatok megoldásába temetik a fájdalmukat. Minden erővel a kicsire koncentrálnak, szinte szimbiózisba kerülnek a sérült gyermekkel. A gyerekszületés egészséges gyermekek esetén is egy időre felborítja a család rendjét: máshová kerülnek a hangsúlyok, emiatt az apák sokszor nem találják a helyüket. Sérült gyermek esetén azonban szélsőséges módon törhet meg a család egysége, az apa kétségbeesetten téblábolhat a zűrzavarban, súlyos önváddal küzdve, miközben a saját "férfi"-képe is sérülhet.

Csak erre vagyok képes!

András, 38 éves, köztisztviselő, a rend embere, aki egyébként az élet minden helyzetében feltalálja magát:

"A kislányom 2009-ben született. Ez a második házasságom, és az előző házasságból már van egy 10 éves fiam. Vagyis van egészséges gyermekem. Mégis, elmondani alig tudom, milyen érzések lettek úrrá rajtam, amikor Csenge megszületett, és kiderült, hogy baj van: a kislányom Down-szindrómás.

Az első gondolatom az volt: Nem lehet igaz, hogy csak erre voltam képes! És persze gyűlöltem magam a gondolatért. Elkezdtem felelőst keresni: ki tehet erről, tényleg én? A párom? Persze tudtam, hogy senki, mégis azt gondoltam, én rontottam el valamit. Iszonyú bűntudatom volt és van is. Még az is megfordult a fejemben, hogy inkább szülés közbeni sérülés lenne. Mert az kézzelfogható. Az oxigénhiányt tudnám hova tenni, de így? Én nem menekültem el, de hazudnék, ha azt állítanám, nem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy új életet kezdek nélkülük."

Láthatatlan édesapák

Más apukák arról számolnak be, hogy egyszerűen nem találták helyüket a családban és ennek oka lehet az anyák - egyébként ösztönös és valójában fel nem róható - viselkedése is: az overprotect magatartás. Ez szabad fordításban azt jelenti, hogy az anya túlvédő magatartást tanúsít, miközben csak önmagát tartja alkalmasnak a sérült gyermek körüli feladatok ellátására, szinte rátelepszik gyermekére, és azt kizárólagos tulajdonának tekinti.

Bálint, 34 éves, szobafestő, két év elteltével lépett ki a családból:

"Anna koraszülöttként érkezett, és egyszerűen nem volt még elég érett az egészséges élethez. A szemével, a hallásával is baj van. És elmondták nekünk már az elején, aligha fog kortársaival egy ütemben fejlődni. Tudom, mindenki az gondolja, én hagytam faképnél a családomat, pedig a feleségem volt az, aki hátat fordított nekem.

Nem, nem az volt a baj, hogy velem nem foglalkozott, nem az, hogy ettől kezdve megszűnt számomra nőként létezni - bár a két év alatt az egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt szex -, de nem az intimitás halála volt a baj, hanem az, hogy nem akarta megosztani velem a terheket. Azt mondta, nekem az a feladatom, hogy pénzt keressek. De ha orvoshoz vittük a kicsit, csak ő tárgyalt az orvossal, velem meg se beszélte, mit fogunk kérdezni, hol tart a dolog. Nem számolt be a gyerek állapotáról. Mindent ő tudott, mindent ő csinált, és ha a gyerekhez közelítettem, rám förmedt: nem jól fogom, tegyem már le, nem az a cumisüveg kell.

Folyton 'rosszul csináltam' a dolgokat, miközben követelőzött, hogy kevés a pénz, speciális tápszer kell, speciális cipő, gyógytornászra, fejlesztő foglalkozásokra, stb. Tudtam, igaza van, kell a pénz. De én nem egy üzem vagyok, aki gyártja a pénzt, hanem a gyerek apja! Szerettem volna részt venni a fejlesztésben, még akkor is, ha ettől később kerülhet be egy méregdrága fejlesztő foglalkozásra. De volt feleségem azt éreztette velem: útban vagyok. Itt ő az, aki irányít, dönt, ő az, aki ért a gyerekhez, a gyerek nyelvén... Nem kellettem oda, kiszorultam a saját családomból.

Ami a legmegalázóbb, hogy a konkrét helyzetekben annyira nehéz volt szavakba önteni a sérelmeimet. Képtelen voltam elmondani a gyerekem édesanyjának, hogy mi a bajom. Hát eljöttem. Most pontosan annyi a szerepem, amit a volt párom annak idején rám osztott: hajtok, mint egy őrült, hogy tudjam fizetni a gyerektartást."

A szegény apák mennek el?

Egy népszerű, sérült gyerekekre szakosodott magánóvoda vezetője, tapasztalatai alapján, azt állítja: minél kevesebb pénzből gazdálkodik egy sérült gyereket nevelő család, annál nagyobb az esélye annak, hogy az apa elmenekül. És ez nem azért van, mert a gazdagabb, a jólkereső apák nemesebb lelkűek lennének, vagy kitartóbbak, vagy felelősségteljesebbek.

Az ok az apai szereppel való azonosulásban rejtőzik. Minél több mindent képes megadni egy férfi a beteg gyereknek, annál inkább képes elfogadni a helyzetet. Furcsa a gondolat, de egyféle sikert él meg, hatékonynak érzi magát akkor, amikor finanszírozni tudja a gyermek fejlesztését. Szerepet, feladatot vállal, amit jól végez el. Szükség van rá, és ő jól is teljesít.

Az anyagi nehézségek viszont kiölik a kezdeményező készséget a férfiakból, és ha ráadásul az anya túlvédő magatartásába is ütközik, akkor értéktelennek érzi magát, aki se a családon belüli konkrét helyzetekben nem tud kiteljesedni, se társadalmi területen, hiszen úgy érzi, képtelen gondoskodni beteg gyermekéről. Sok férfi úgy véli, a társadalom el is ítéli őt ezért a tehetetlenségért, bele is fut olyan helyzetekbe, amikor azzal szembesül, más férfi segít a gyerekén, ő viszont nem tud. Hát inkább elmenekül, de menekülése se teszi boldoggá, és vesszőfutásként éli meg távollétét a családjától.

Amikor a feleség a "hibás"

Persze nem lehet mindent a férfias szerepek hiányos megélésével magyarázni. A fent említett eseteknek némileg ellentmond Ágnes, aki 4 éves, szülés közben sérült kisfiával maradt egyedül:

"A volt párom egy menő, virágzó céget vezet. Saját cég egyébként, és a várandósság előtt én is ott dolgoztam, közösen vittük a terheket. Aztán amikor Bálint megszületett, összedőlt a világunk. Biztosan egyébként is változott volna sok minden körülöttünk, hiszen egy baba leköti az édesanya és jó esetben az apa minden felesleges kapacitását is. Nálunk azonban minden megváltozott. Tél volt, sokáig ki se tudtam mozdulni a lakásból, aztán amikor már mehettünk volna, Zsolt nem jött velem sehova. Mintha szégyellt volna minket, szégyellte a gyerekét... minden kezdeményezésem lepergett Zsoltról és ráébredtem, már velem külön se akar semmit. A fiára meg egyáltalán nem volt kíváncsi. Sokszor figyeltem a szemét a volt páromnak: és leírhatatlan az a távolságtartó, idegen tekintet, ahogy a fiát nézegette. Egyetlen pillanatra se fogadta el.

Egy évig se maradt mellettünk, pedig én próbáltam a régi életünk hangulatát visszacsempészni. Kerestem a kedvét, be akartam vonni a feladatokba is, már amikor itthon volt. De sose volt itthon. Nekem azt mondta, a munka miatt, később megtudtam, Bálint születése után pár hónappal már fent volt egy társkeresőn. Ő már akkor tudta, a mi közös életünknek vége. Beteg gyereket szültem, tehát elvéreztem ebben a kapcsolatban. Amikor pakolt és indult, a gyerekkel a kezemben odaálltam az ajtóba, nézze meg a gyereket, nézzen rám, de félrelökött és azt üvöltette: 'Mit vársz tőlem? Úriasszony módjára élhetsz a gyerektartásból! Nem elég ez neked?' Hát nem, nem elég, én apát szerettem volna a kisfiamnak."