Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Kopasz lettem!

Szia, Anyu! Ismersz és tudod, mekkora barom vagyok, ha betegségekről van szó. Nem akarom unásig csócsálni a hipochondriámat, de azt hiszem, megérdemlek néha saját magamtól egy alapos pofont, amikor nyavalyogni merek, miközben megtapasztalom azt is, mit élnek át azok, akik valóban küzdenek a halálos kórral.

Az én szótáramból az a szó, hogy NEM, ki van radírozva, ha beteg gyerekekről van szó. Nem hiszem, hogy van kegyetlenebb dolog, mint szenvedni látni egy gyereket, aki tehetetlenül vergődik egy súlyos betegségben. A segítség természetesen elsősorban az orvostudomány dolga, de ugyanakkor mindannyiunké is, akik valamilyen pluszt adhatunk a gyógyuláshoz, akár lelkileg, akár pár erősítő szóval, akár a munkánkkal hozzájárulva valami pozitív változáshoz. Az is igaz, hogy az ingerküszöb ma már olyan magasan van az emberekben, hogy nehéz úgy kiáltani, hogy azt meg is hallják. Éppen ezért tetszett az ötlet, amivel a “Leukémiás gyermekekért alapítvány” keresett meg. Azt találták ki, hogy egy kampányban felkérnek ismert arcokat, vállalkozzanak közös fotóra leukémiában szenvedő, különböző korú gyerkőcökkel, és a fotókon ők is szerepeljenek kopaszon, ahogy azt a gyerekek is kénytelenek átélni a kemoterápia mellékhatásaként. 25 éve működik az alapítvány, és most először kértek fel profi reklámügynökséget a kampány megvalósításához. Eddig is sokakon segítettek, de tudjuk pontosan, milyen vérlázító a magyar egészségügy állapota, éppen ezért állandóan összefogásra van szükség, hogy egyáltalán eredményeket lehessen felmutatni.

A fotózás elég izgalmas volt. Egy vasárnap délelőttöt szemeltünk ki, aznap délután és este is színházaztam, így kértem, kezdjünk korán. Annál is inkább, mert sejtettem, a kopasz paróka elkészítése nem ötperces menet. Nem tévedtem. Egy profi maszkmester asszony és két segítője majdnem másfél órán át ügyködött a fejemen. Ráadásul letakarták a velem szemben lévő tükröt, hogy ne lássam a folyamatot, csak a végeredményt, ami annál sokkolóbb lehet majd így. A hajamat sok zselével teljesen lelapították, majd hártyavékony gumiból alakították ki a fejbőrhatású részt. Azután persze, össze kellett sminkelni a bőröm színével. Ismersz, milyen hiú tudok lenni bizonyos helyzetekben, de most valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy miként fogok kinézni, annyira pitiáner problémának tűnt az egész. Pláne azok után, hogy megismertem Rékát, aki a fotón a partnerem. 18 éves, nagyon helyes, értelmes lány, akinél alig egy bő fél éve észlelték a szörnyű betegséget, és aki hála az égnek, most elmondhatja, hogy már jók a leletei. Persze, mindenki tudja, hiszen ezt hangsúlyozzák is, hogy 5 év után tekinthető valaki gyógyultnak, de azért egy jó lelet óriási lelki erőt ad ahhoz, hogy ez az állapot fenntartható legyen.

Rékának szerencsére nem kellett Budapestre költöznie, Debrecenben végezték a kezelést. Sok család kerül szinte elviselhetetlen helyzetbe, mert szétszakadnak, az egyik szülő a beteg gyerekkel Pesten, a másik akár több száz kilométerre esetleg kisebb testvérrel otthon. Dolgozni is kell, gondoskodni is az otthon maradt kicsiről és utazni, amikor csak lehet a beteg gyerkőchöz. Elképzelhetetlen terhek ezek idegileg, anyagilag, érzelmileg. Rékával nagyon gyorsan egymásra hangolódtunk, ehhez persze kellett a fotókat készítő zseniális Nánási Pali, aki pontosan tudja, hogyan csináljon jó hangulatot ahhoz, hogy az optikája előtt mindenki a legjobb formáját nyújthassa.

Elindult a kampány, amivel remélhetőleg sikerül táborozást szervezni, újabb steril szobákat kialakítani a gyerekeknek, és egyáltalán tudatni és éreztetni velük, hogy itt vagyunk mi felnőttek, számíthatnak ránk. Utálom már ezt a tehetetlenséget, ami sokszor eluralkodik rajtunk, és értetlenül állok azelőtt, hogy nem törjük össze kezünk-lábunk, hogy mindenben segítsünk a beteg gyerekeken. Mindenben! Gondolom Németh Kristóf, Lola, Muri Enikő vagy akár a Children of Distance zenekar hasonlóképpen tudna mesélni az egészről, hiszen ők is részesei a kampánynak.

Tudod, Anyu, abban bízom, hogy ha valaki most elolvassa ezeket a sorokat, az majd felkeresi az alapítvány honlapját, és egy picit hálát ad az égnek, hogy neki vagy a gyerekének nem kell, hogy átélje azt, amit azok, akiken a szervezet segít, és talán eltöpreng azon is, hogy miben tudna ő hasznos lenni ebben az ügyben…