Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Michael Douglas nyomdokaiba léptem (vagyis tenyereltem)

Szia, Anyu! A fene egye meg, idén sem kaptam Oscar-díjat! Pedig annyira lestem a postafiókomat, hátha érkezik egy díszes meghívó, tértivevénnyel. Na jó, tudom, hogy nem ártott volna ehhez, ha forgatok is egy filmben – ami, ha jól áttekintem eddig életutamat -, még egyetlen egyszer sem sikerült. Tudom, a filmrendezők szemében az, hogy egy szappanoperában játszottam 8 évig, az, hogy popzenei lemezeim vannak, az, hogy műsort vezettem, egyenlő bármilyen fajsúlyos bűncselekménnyel, ezért nem is tudom, miben reménykedem. De ismersz: naivitásom határtalan.

Pedig annyira készültem már az Oscar-gálás parádémra főiskolásként is. Az osztályban egy mesterségóra után azon morfondíroztunk, milyen lenne, ha Oscar-díjat nyerne valamelyikünk. Önmagában vicces a megközelítés, de mikor álmodjon az ember a legnagyobbat, ha nem az iskolapadban?! Eljátszottam a gondolattal: amikor a jelöltek közül az én nevemet mondja ki valamelyik világsztár, mint győztesét. Na jó, de engem Csonkának hívnak. Hogy a francba ejtik majd ki angolul a nevem? A CS betűvel nem fognak tudni mit kezdeni, ez így nem jó, sürgős megoldás kell! Arra gondoltam, mi lenne, ha felbontanám a nevem C. Sonkára és ezt az egészet lefordítanám angolra. C. Ham. Az András meg ugye Andrew, tehát máris elkészült az angol művésznevem: Andrew C. Ham. Ezen oltári jól szórakoztunk, aztán ennyiben is maradt a dolog, és ugye kipróbálni sem tudtam a hatást Oscar-ügyben. Viszont annyira hülyén hangzik, de elkísért ez a kis álnév vagy művésznév a későbbiekben is. Ma is több kollégám hív C. Sonkának, ami felvidító hatású, mert egyébként utálom, ha a vezetéknevemen szólítanak. Olyannyira nem felejtődött el ez a névváltoztatósdi, hogy amikor életem első és egyben legsikeresebb lemeze megjelent 1997-ben - és ez nem a DingDong (!) - , akkor ifj. Malek Miklós zenei producerrel arra gondoltunk, hogy kicsit még jobban megemeljük a nívót, és kiírjuk a lemezborítóra: Producerek: Andrew C. Ham és Mickey M. Rengetegen érdeklődtek izgatottan: „Mi ez? Nektek külföldi producereitek vannak?” Szelíd mosollyal a számon bólogattam, nyugtázva, az értesülés helyes. Ha tudták volna, hogy ezek mi vagyunk ketten. Most már megtudhatják, jól van.

Ha nincs Oscar, jó lesz nekem egy másik vörös szőnyeges bevonulás, mondjuk a cannes-i filmfesztivál. Nyáron, egy hajóút kapcsán egy napot ott töltöttem, és rá is léptem a „szent” vörös szőnyegre, de mindenki tojt a fejemre, egy árva fotós sem szaladgált a környéken. Azért mégiscsak elüldögéltem ott egy kis ideig, és belepróbáltam a kezem is néhány világsztár kéznyomatába. Mivel Michael Douglasszel közel azonos méretű és formájú a kezünk, ebből azt a következtetést vonom le, hogy a karrierünk is hasonló ívet ír majd le.

Na jó, azért ne ijedj meg, nem bolondultam meg teljesen, bár lehet, hogy ott és akkor azért mégis kaptam egy kis napszúrást. Most egy évig lehiggadok, aztán majd jövő ilyenkor ismét lesem a postafiókomat. Hátha… Egyébként meg nem is tudom, mire ez a nagy hajcihő?! Van Oscar-díjam. A hűtőszekrény ajtaján, mágnes formájában…