Úristen! Tényleg szülök!

Kéky Kira szerkesztőtársammal nemegyszer izgultunk végig egy-egy éjszakát. De bevallom, volt olyan is, hogy végső kimerülésünkben, a kedves papával édesen összebújva, hajnali öt körül egy ágyban horpasztottunk, míg a vajúdó anya egy gumilabdán egyensúlyozva, szelíd, megengedő mosollyal nyugtázta gyengeségünket.

A szülés!

Már napokkal-hetekkel korábban jönnek a jóslófájások. Igazából alig lehet tudni, hogy ebből most tényleg meglesz a gyerek, vagy ez még csak az előjáték. Az először szülők többnyire izgatottan rohannak a kórházba, aztán hazaküldik őket, hogy tessék még várni, ez csak amolyan jóslóizé, és akkor a kismama az adrenalinját lehűtve csalódottan távozik. A kórházi folyosó pislákoló neonfényei alatt - miközben az apa álmosan kullog utána -, kisbőröndben maga után húzza a rohamcsomagot, és nem tudja, hogy szomorkodjon vagy örüljön. "Most akkor még nem leszek túl rajta! Jaj de jó! - Vagy akkor most tényleg még napokig kell kitartanom, jaj, nem bírom tovább!" - Ez mind végigcikázik anyai agyában. A tapasztaltabbak, a nem elsőre szülők már tudják, mikor mit kell érezniük, de ők is figyelik a testüket, és izgulnak, hogy tényleg azt érzik, úgy fájnak-e, ahogy az indokolt.

Aztán egyszer csak felismerik, ebből a fájdalomból most végre gyerek lesz. Hónapok, évek óta készültek erre, de most nem tudják, mi fog történni. Minden szülés ugrás az ismeretlenbe, mert mindegyik más és más. Sorozatom forgatása közben találkoztam olyan anyával, aki orvosként több szülést is megélve (a mások szülését) már mindent tudott, jól ismerte a komplikációk lehetősségét is, pont ezért nagyon félt. A magzati szívultrahangot szuggerálva vajúdott, aztán az összes tudományát a sarokba dobva döbbent meg azon, hogy ez tényleg iszonyúan fáj. Volt olyan is, aki tudatlanul vágott neki, aztán az ősi anyai kiáltásokkal kísérve pikk-pakk kinyomta magából a gyereket. Egyébként én is az utóbbi fajtához tartozom. Különösebb rákészülés nélkül Sárit vajúdással együtt két óra, Zsigát alig egy óra alatt szültem meg.

Szerencsés géneket örököltem, nem is tudom elképzelni, mi lett volna, ha napokig vajúdok. Amikor a hírekben azt olvastam, hogy egy nő az út szélén, vagy taxiban szült, azt gondoltam, hogy ez hülyeség, hisz elvileg a gyerek nem úgy esik ki, mint lyukas szatyorból az alma. Gondoltam ezt mindaddig, amíg a fiamat majdnem egy taxi anyósülésén szültem meg. Vele ugyanis rögtön négyujjnyi tágulással és kétperces fájásokkal indítottam. Fájdalomcsillapításra már nem volt idő, tudtam, össze kell szednem magamat, mert nincs visszaút. Az arcomon az összes hajszálér felrobbant, de kinyomtam. A férjem és a fiam együtt sírtak fel! A szülés után nagy erőlködéstől úgy néztem ki, mint egy idült alkoholista. Megpattant erekkel - amelyek nyomait ma is viselem az arcomon - szültem meg Zsigát. Halleluja!

De folytatom mások történeteit. Láttam olyan nőket is, akik félnapos, vagy több mint 24 óráig tartó szenvedés után, a végső kimerülésben két fájás között aludtak. A tudat, az akarat legvégső határait kimerítve ők is szerencsésen szültek. Istenem, milyen hatalmas a női erő! - erre a nem túl originális gondolatra jutottam. Bármilyen rinyálósak, elkényeztetettek is vagyunk, amikor nyomni kell, akkor nagyon is helyt állunk. De azt mindenképp tudni kell, hogy sokan sokfélék vagyunk. Szerintem ezt elfogadni a legfontosabb! Van, aki fájdalomcsillapítás nélkül szül, és van, aki érzéstelenítéssel. Sokan epidurál, a gerincbe adott érzéstelenítés nélkül vágnak neki, aztán vajúdás közben meggondolják magukat, és mégis kérik az orvosi beavatkozást.

Ők gyengék lennének? Szerintem nem. Az adott pillanatban felismerik a határaikat, és döntenek. Akik pedig ezért lenézik, elítélik őket, azok menjenek a sunyiba.
Igen, a sajátjaimon kívül húsz szülés dokumentálása után azt mondom, mindenki úgy szül, ahogy akar, vagy ahogy az orvosok legjobb belátásuk és a protokoll szerint engedik neki.

Azt már bizton tudom, mi nők vagyunk a legkegyetlenebb ítélkezők. Dölyfös fölénnyel, örökérvényűnek gondolt igazságokkal bombázzuk egymást. Ne szülj így vagy úgy, szülj úgy, ahogy én gondolom - ezt harsogják sokan. Otthon, háborítatlanul vagy kórházban, orvosi felügyelet mellett. Az oxitocin gáz! A gyengeség jele - mondják sokan. A fájdalomcsillapítás béna, a fájdalomcsillapítás eredményes és hatásos - állítják mások.

Én erre meg csak azt mondom, mi lenne, ha végre békén hagynánk egymást?! Mi lenne, ha felfognánk, hogy egyénenként más és más a jó, a komfortos, az üdvözítő. Mi lenne, ha megértenénk, hogy a fájdalom elviselése nem áll egyenes arányban a jó anyasággal, mert akármi is történik a szülés közben, a lényeg mégis csak az, hogy utána hogyan szereted, hogyan játszol, énekelsz, foglalkozol a babáddal, hogy milyen életet teremtesz neki. Lehet velem vitatkozni, de én a magam részéről nem hiszek a magzati, születés körüli traumák pszichológiai magyarázataiban. Számomra ez hókuszpókusz. Nem bizonyított álláspont. Ami viszont az én, nem mértékadó (!) véleményem szerint fontos, hogy a születés után hogyan foglalkozol a babáddal.

Még nem beszéltem a császáros szülésekről, pedig ezt is számtalan előítélet, megrögzött vélemény lengi körül. Lehet, hogy vannak olyanok - bár én még nem találkoztam ilyen nővel -, akik testük féltése okán programozott császárt akartak. A császáros szülés ugyanis testileg, lelkileg is nagy trauma lehet. Erről, tapasztalataim alapján, a jövő héten írok.