Dömsödi Gábor: Savanyú a szőlő

"És ezt most hogy?" - kezdhetném a klasszikussá vált kérdéssel, ami szerintem most teljesen helyénvaló. Veszélyes vizekre eveztél, és nem hiszem, hogy következmények nélkül marad.

Ezt a könyvet nem lehetett nem megírni. Bár botránykönyvnek címkézik, én a "kulturált botránykönyv" alcímet adtam neki, és ez egy szakmai hitvallás is. Te ismersz engem. Egyrészt nem hazudok. Másrészt nem vagyok hülyegyerek, tehát természetesen végignézte egy ügyvéd a könyvet. Harmadrészt nem lenne ellenemre egy bírósági tárgyalás. Nagyon bírnám!

Mondod kuncogva. Mindent tudsz bizonyítani, amit leírtál?

Persze. Pontosan tudom, hogy kikre számíthatok, hogy ha erre lenne szükség. De van egy ennél sokkal fontosabb dolog. Jó pár történetet leírtam ugyan, de ezek mégsem kerültek bele a könyvbe. Amik az ízlésem szerint nem voltak odavalók. Magunk között ezt hívjuk a "23. fejezetnek". Úriember voltam. Nekem nem érdekem, hogy nyilvánosságra kerüljön, mert túl van azon, ami a szándékom azzal, ami most megjelent. Nem tönkretenni vagy lejáratni akarok embereket, hanem azt akarom elmondani, hogyan működött és működik a média. Egyébként ha egy kis esze van Hajdú Péternek, nemhogy nem bánt engem, hanem rendel mellém két testőrt, nehogy valami bajom legyen. Isten se mosná le róla, hogy ő csinálta.

"Az ember nem piszkít a saját fészkébe". Vagy mégis?

Ez egy olyan irányított kérdés, amire ha bármit is mondanék, már azt jelentené, hogy én piszkítottam oda. De nem erről van szó. Egyetlen dolgot mondtam: azt, hogy koszos a fészek, és ki kell takarítani. Nem én vagyok az elkövető. A tükör vagyok, a hírvivő. Ezért persze lehet rám haragudni. De szerintem előbb-utóbb rendet kell rakni a szakmánkban is, a fészkekben is - mindenhol.

De sok éven át benne voltál, ebből éltél! Én is rengeteg kínos történetet őrzök, de eszem ágában sem lenne kipakolni.

Egy idő után el kell mondani. Van egy pont, amikor azt érzed, hogy ne tovább! Engem kezdettől fogva borzasztóan zavart ez az egész. Nem mondom, hogy a szakma legjobbja vagyok. Szakmailag valahol a Friderikusz és Hajdú közötti skálán helyezkedem el, reményeim szerint Friderikuszhoz sokkal közelebb. Ott álltunk 2001 őszén. Milyen történet az, hogy én nem kapok televíziós munkát, és egy Hajdú Péter nevezetű fiú, akiről semmit nem tudunk, egyszer csak elindulhat egy műsorral? Az, aki akkor még egy mondatot sem volt képes elmondani. Ez az én bűnöm? Az én piszkom? Nem. Ez a társadalom piszka meg a szakmáé. Aztán felhívtak engem, hogy be kéne szállni. Hajdú is elmondta neked egy interjúban, hogy alkalmatlan volt mindenre. Ült, mint egy hülye, és tortát szeletelt - neked nyilatkozta, vissza lehet keresni. Szerinted milyen volt nekem ezt a helyzetet elviselni?

"Akik csak a tévében láttak, azt gondolták, hogy itt van egy szerencsétlen hülye, aki ül a Dömsödi mellett, mosolyog, és tortát szeletel... És feltettem magamnak a kérdést - ez tényleg én vagyok? Miközben ha valakivel találkoztam, akkor megdöbbentek, hogy te nem ilyen vagy! Akkor miért csinálod? És azt mondtam, hogy azért, mert be fog érni. Eljön a pillanat, amikor olyan műsort fogok csinálni, amit szeretnék." - így pontos az idézet Hajdú Pétertől. De végül is te elvállaltad a munkát, Gábor! Együtt dolgoztatok!

Persze. A két gyerekem még iskolába járt, el kellett tartani a családot. Ehhez a szakmához értek, és azt mondtam magamnak: "Oké, most ilyen a világ, várjunk, hogy ez elmúljon, és majd jobb lesz". De nem lett.

Alkut kötöttél magaddal?

Hát hogy a csudába ne? Minden nap alkut kötöttem, mert amióta élek, olyan televízió, olyan politikai rendszer még nem volt, amit maradéktalanul el tudtam volna fogadni. De ne áltassuk magunkat, ezeket az alkukat rengetegen megkötik, akárhol is dolgoznak. Mert nincs más választásuk. Mindeközben egyetlen dolgot lehet tenni. A saját erkölcsi mércédnek megfelelni. Figyelj, én az első perctől kezdve elmondtam a véleményemet. Nehogy azt hidd, hogy Hajdú Péternek most mondom először, hogy alkalmatlan a szakmára. Folyamatosan szóltam, de minden lepergett róla. Most jött el az a pillanat, hogy elég! Nyilvánossá kell tenni mindazt, ami eddig csak egy zárt körben volt köztudott.

Melyik volt ez a pillanat?

Amikor a Facebookon nagy nyilvánosság előtt minősíthetetlen szavakkal illetett egy fűtésszerelőt, aki nem ment el hozzá az éjszaka közepén megnézni, hogy miért állt le a kazán. Leszarházizta. Egy munkásembert, aki vélhetően mindenkinek elmesélte, hogy ő szerelte Hajdú Péternél a fűtést a kacsalábon forgó villájában. Ez volt az utolsó csepp. Egy - senkit nem szarházizok le. Szóban sem, nemhogy írásban, nagy nyilvánosság előtt. Kettő - nem azt, aki dolgozott nekem. Ilyen nincs. Én a szerelő helyében feljelentettem volna hitelrontásért, és biztos vagyok benne, hogy a bíróság igazat adott volna neki. Akkor meg is írtam a véleményemet neki ugyanott, nyilvánosan. Olyan hülye voltam, hogy azt hittem, lesz hatása. Egy újságíró kiszúrta, felhívott: mondtam neki, hogy a könyvemben majd mindent megírok Hajdúról. Ekkor borult ki Hajdú, és rakta fel a netre a Fásy Ádámmal való beszélgetésemet, amit felvett a telefonjával. Azt gondoltam: "Hát, ha te így, édes barátom, akkor már nincs fészek, nincs semmi!". Akkor mesélni kezdek.

De mi volt a szándékod ezzel a könyvvel?

Egyrészt csinálni akartam valamit a megnövekedett szabadidőben, hiszen kevés a munkám. Ez nem egy hűbelebalázsként összecsapott könyv. Sokat vacakoltam vele. Másrészt pénzt akartam keresni. De közben az írás átfordult egyfajta terápiába, és végül ez lett az igazán fontos. Ezt a két embert, bár mind a kettőt más szempontból, most elengedtem. Friderikuszt azért, mert nagyon sokat jelentett, csakhogy ezt a viszonyt mind a ketten félreértelmeztük. Én azt hittem, hogy ez egy mély, baráti viszony - hogy ő hogyan értelmezte, azt nem tudom. Hajdút pedig azért, mert egy nagyon rossz emlék.

De mit érzel iránta? Dühöt?

Miért éreznék iránta dühöt? Bántott engem? Nem. Az, hogy szerinte sztárgázsiért, szerintem éhbérért dolgoztam neki, az én hülyeségem volt. Azt kellett volna mondani, hogy nem. De nem tehettem meg. Én nem rá haragszom, hanem a jelenségre, amit képvisel. Bejött az utcáról egy néző, és most ő diktál a szakmának. Addig, amíg Paris Hiltonokkal beszélget, hogy van-e rajtuk bugyi, addig teljesen autentikus. De amikor komoly dolgokról van szó Hajdú műsorában - például a halálbüntetésről -, akkor miközben nézem, olyan, mintha késsel hasogatnának. Empátia nincs - semmi sincs.

Irigy vagy? Talán savanyú a szőlő?

Igen! Irigy vagyok a lehetőségekre. Amit elvesznek előlünk. Savanyú a szőlő. Persze.

Elég komoly felháborodást váltottak ki a már megjelent részletek. Sokan fogalmaznak úgy, hogy csalódtak benned.

Van, aki ezt mondja, és van, aki mást. Ahhoz viszonyítva, hogy mire számítottam, nagyon jól jártam. Azt hittem, sokkal többet fogok kapni. Péter és Kata rajongóival pedig nekem nincs dolgom. Nekem azok számítanak, akiknek adok a szavára. Akiknek érdekes az, hogy mi történik a médiában, és tisztában vannak ennek a felelősségével. Akik azt mondják, amit én is, hogy nem szabad rájátszani egy népben amúgy is meglévő ösztönökre. Nekem érdektelen lenne Hajdú Péter, ha megmaradna azon a szinten, amihez ért. De amikor komoly és fontos dolgokról beszél ezen a színvonalon, az nagyon gáz, elítélendő, és félrevisz. Puzsér dühe is ennek szól.

Nagyon nagy baj, ha egy ország erkölcsi tartását ilyen emberek szabják meg. A mi felelősségünk, hogy hagyjuk. Ciki szólni? Hát akkor nézzetek félre, mórikáljátok még magatokat egy kicsit, de nekem elég ebből! Én már nem tudok mit veszíteni. A televíziós pályafutásomat nagyjából befejeztem. Ha kapok egy felkérést, akkor persze jó gázsiért elvállalom, de nekem a televízió önmagában nem hiányzik. Most vagyok ezen a pályán 30 éve, írtam egy könyvet, amit el is akarok adni, és azt szeretném, hogy elolvassák, mert van benne mélyebb vonulat is. Annak, aki médiaiskolába jár, kötelező olvasmánnyá tenném, mert képet kap a televíziózásról. Nemcsak az van benne, hogy mit ront el Hajdú Péter, hanem hogy mit csinált Dömsödi Gábor rosszul akkor, amikor pénzt kellett volna keresnie, vagy karriert kellett volna építenie.

Mégis csak eladod az életed egy részét.

Bocsánatot kérek, mi az ára annak, hogy tíz éven át minden héten herpesz jött a számra? Most is kijött, mert sokat foglalkoztam a múltnak ezzel a szakaszával. Akkor nem volt más, és kénytelen voltam benne lenni, de meg kellett írni.

"A mellőzöttség és a sikertelenség elképesztő módon rágta szét az általam egykoron oly sokra tartott extévés lelkét és emlékezőtehetségét." - ezt reagálta Péter, többek között.

Persze, van benne igazság. Fel vagyok háborodva, hogy mellőzött vagyok, de még jobban fel vagyok háborodva, hogy nálam tehetségesebb embereknek sincs munkájuk, és ilyen Senki Jánosok szerepelnek a televízióban. Mondok mást. Azon is dühöngtem éveken keresztül, hogy Hajdú Péter ül mellettem, és nem Harsányi Levente vagy Horváth Szilárd - aki az a vicces időjós volt. Mindkettőt százszor tehetségesebbnek tartom.

Leülnél vele egy asztalhoz tisztázni a múltat?

Most, hogy múlik a herpeszem, viccelsz? Nem ülnék le vele. Az alkalmatlanságot, a tisztességtelenséget, a primitívséget nem lehet tisztázni. Volt tizenhárom éve arra, hogy változtasson a magatartásán. Nem tette meg, sőt... Tudod, azért akadt ki azon, hogy megjelenik ez a könyv, mert magából indul ki. De én nem úgy írtam meg, ahogy ő tenné, hanem a saját mércém szerint. Ami benne van, az igaz és vállalható. Nem véletlenül gratulálnak jó páran a szakmából - mert nem én voltam az egyetlen, akit megaláztak.

Nagyon durva jelzőket használsz! Én úgy ismerlek, aki finom humorral és eleganciával kezeli a dolgokat.

De van egy pont, amikor elég az eleganciából meg a humorból. Vége lesz a kultúrának, ha ez így megy tovább. Egyszer csak mindenkinek ki kell mondani a saját szintjén, hogy itt a vége! Én annyit tudok tenni, hogy bevallom, benne voltam a buliban. Meglehet, hogy az egzisztenciális kényszer nem mentség, de tényleg megviselt az a tíz év. Ha most azt mondaná valaki, hogy menjünk vissza addig, amikor véget ért a Névshowr, és onnan folytassuk úgy, hogy a gázsimat a duplájára vagy a háromszorosára emelik, akkor sem vállalnám. Az elmúlt három év annyira megváltoztatott, hogy nem bírnám magam rávenni. A gyerekek már kirepültek, magamért pedig nem csinálnám. De a Névshowrt utólag is vállalhatónak tartom, mert nem léptünk át bizonyos határokat, amiket viszont ő azóta megtett. Volt egy időszak, amikor egész jól tudtunk együtt dolgozni. Amikor nem volt nagy hatalma és már volt stílusa, kimondottan kedveltem. De soha nem tekintettem barátomnak. Pontosan éreztem, hogy amikor nem lesz már rám szüksége, akkor ellehetetleníti, hogy dolgozhassak. Mikor tudta, hogy bajban vagyok, azt ajánlotta fel, hogy meséljem el a Frizbiben, hogy megélhetési gondjaim vannak. Ha éhen döglenék, akkor se tenném. Szerinted ez egy barát?

Mégsem írtad meg rögtön a könyvet.

Nem tudtam volna, ugyanis nem volt bennem ekkora felháborodás. Viselkedhetett volna szerényen is - és akkor most nem itt tartanánk. Van arra példa, hogy valaki politikusból államférfivá válik. Neki nem sikerült. Friderikusz más. Nézem az új műsorait - és egészen kiválóak. Egyébként a könyv róla szóló részét jobban is szeretem, mert az az idő, amikor együtt dolgoztunk, nem a kínszenvedéses időszaka volt az életemnek, hanem maga a szárnyalás.

A szárnyalást miért kell leleplezni?

A szárnyalást nincs miért leplezni - abban nincs semmi szégyellni való. Csináltunk együtt egy 6 millió 200 ezres nézettségű műsort. Csak azt írom le, hogy hogyan. Sanyikáról sokáig azt hittem, hogy az egyik legjobb barátom. Rajongtam érte szakmailag. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha ő valóban a barátom, akkor nem írhatok róla könyvet. De baromira nem az, hanem a kollégám. Arról pedig lehet. De azok a dolgok, amik anno barátként jutottak tudomásomra, nincsenek benne.

Megjelent a könyv, és most útjára indul. Nem tudjuk, mit hoz és mit vesz el... Mit érzel most?

Fellélegeztem. Valószínűleg azért, mert megírtam, és már visszafordíthatatlan. Tudod, nekem az a szerencsém, hogy a szakmát a rádióban kezdtem, ahol pontosan éreztem, hogy mindegy, milyen riportot csinálok. Nem ismer senki, nem vagyok senki. Mikor tévés lettem, tudtam, hogy a népszerűség nem nekem szól, hanem a televíziónak. Soha nem hittem el a szerepem, hogy én vagyok a sztárriporter. Tisztában voltam vele, hogy egy szakember vagyok, akinek épp jól megy, mert ismerik az arcát. Annak, aki nem ment végig ezeken a lépcsőfokokon, és nem az újságírói szakma birtokában lett ismert, annál az a gond, hogy elhiszi, a csillogás alanyi jogon jár. De egyszer csak valaki a helyére fog ülni, és már nem ő fogja learatni a babérokat. Ebbe belehal az, aki nem létezik a saját sztárságától függetlenül. Amikor nem fogják háromezren lájkolni azt, hogy "jó éjszakát kívánok", vagy hogy "ilyen jól síelek" - akkor bajban lesz. Nekem nincs ilyen problémám. Televízió nélkül is ugyanaz az ember vagyok. Annak viszont, akinek nincs önálló élete és személyisége, egyszer csak szembesülnie kell saját, vélt nagyságához képest elképesztő kicsinységével.