Az érintés hatalma, amikor valódi kihívás mások átölelése

2019.06.30. 15:00

Az ölelés, a simogatás vagy csak egy kedvesebb érintés, amit a barátaink, gyermekeink, párunk irányába teszünk, a legtöbb ember számára természetes. Én azon emberek táborát erősítem, akikben mások túlzott közelsége – nem csak az idegeneké – kényelmetlen érzéseket vált ki. Tehát számomra a június valóban kihívás volt.

A gyermekeimmel való kapcsolatom ebből a szempontból igen érdekes. A kisfiammal, aki nagyon bújós, ölelgetős, puszilkodós, nekem is könnyebben megy, ám a lányom, aki épp olyan „jégkirálynő”, mint én, nos, nála ez már nem olyan egyszerű. Nemrég feküdtünk ketten a kanapén, a lábfejünk épphogy csak összeért, erre ő kijelentette, hogy milyen jó összebújni velem. Ő ezt komolyan annak érezte és talán a legtragikusabb, hogy én is. Egyébként teljesen magamat vélem felfedezni benne: nem szeret még a barátaival sem ölelkezni, a puszira is csak akkor nyitott, ha ő szeretne adni – ami igen ritka. Mondhatnánk, hogy tőlem látja a példát, de a testvére is szembesül jégcsap anyjával – mily' meglepő –, ráadásul az apjuk a gyökeres ellentétem, számára az érintés az egyik legerősebb szeretetnyelv. 

Az érintés, amit a gyermekeink irányába teszünk, a legtöbb ember számára természetesForrás: Shutterstock

Az évek alatt sokat gondolkodtam azon, miért van, hogy nekem nehezebben megy ez a dolog, míg a legtöbb embernek a környezetemben teljesen természetes, hogy találkozáskor puszit adnak és megölelnek? Szerepet játszhat a velem született temperamentum – ami bizonyos fokig formálható, de fix pont –, illetve a családi minta. Júniusban próbáltam visszaemlékezni arra, hogy láttam-e a szüleimet ölelkezni, csókolózni, vagy fel tudok-e idézni szeretettel teli simogatást részükről irányomba. Nos, a válasz nem lesz meglepő: nem igazán. Természetesen én nem ilyen mintát akarok a gyermekeimnek adni, függetlenül attól, hogy bennem semmiféle lelki törést nem okoz ez a fajta beállítottságom.

Mára már szinte teljes a komfortérzetem, persze, ehhez kellett némi alkalmazkodás a részemről.  

A szociális kapcsolataimban – főként tinédzserként – sok félreértést, bonyodalmat okozott, hogy elhajoltam egy-egy baráti puszi elől, nem viszonoztam az öleléseket, csak megtűrtem a dolgot. Voltak, akiknek elmagyaráztam, hogy én ezt annyira nem élvezem, és próbáltam megértetni velük, hogy az én személyes aurám sokkal nagyobb sugarú körben vesz körül, mint egy átlagos embert. Volt, aki megértette és elfogadott, de volt, aki a hátam mögött egyszerűen lehülyézett. A tömegközlekedésen egyszerűen irtóztam attól, ha valaki hozzám ért a vállával és a mai napig zavar, ha valaki túl közel áll hozzám. Azonban kénytelen voltam valamilyen módon alkalmazkodni. Így utazáskor olvasok – időnként zenét hallgatok –, ezzel eléggé el tudom magam távolítani az ott megélt valóságtól, és megtanultam fogadni az udvariassági érintéseket, sőt, akár még adni is képes vagyok, ha úgy vélem, annak, akit szeretek, szüksége lenne rá.

A tömegközlekedésen például a zenehallgatás segít sokat a másokhoz való alkalmazkodásbanForrás: Shutterstock

A szerelmi kapcsolataimban ez a fajta érintésparám csak a lángoló időszak véget érte után jelentkezett, de akkor mindig. Ezt a legtöbben elhidegülésként élték meg, és nem értették, hogy én alapvetően nem szeretek összebújva filmezni, folyamatosan kézen fogva sétálni. A férjemnek, akivel közel 11 éve vagyunk együtt, sem ment könnyen ennek az elfogadása, és a mai napig adódnak konfliktusok emiatt köztünk.

Természetesen nem vagyok érzéketlen ember, időnként bennem is felszínre tör az érintés iránti vágy, amikor igazán jólesik valakit megölelni, de ezek igen ritkák. Röviden tehát nem könnyű így élni, még úgy sem, hogy én felismertem ezt a fajta másságomat – ami bár nem egyedi, de ritka.

gyerekanyaérintéspusziölelésjobb ember leszek kampány 2019