Így viseli meg a szakítás a pasikat

A valóságban ez nem így van, és ha egy kicsit is hajlandóak vagyunk mélyebb beszélgetésekbe bevonni családunk vagy baráti körünk szakításon túlesett férfitagjait, hamar kiderülhet, hogy a pasik minimum annyira szenvedtek/szenvednek párjuk elvesztésétől, mint mi, nők. Sőt. Csak éppen magányosan, a világtól elbújva nyalogatják sebeiket. Vagy éppen érzelmileg teljesen felkészületlenül, látványosan új kapcsolatokba bonyolódnak, hogy a külvilággal és magukkal is elhitessék, nem dőlt össze a világ.

A férfiak fájdalma nem publikus

Tény, hogy a férfiak macsó módra közelítenek a problémához: úgy érzik, a szakítást magukban kell tisztába tenni, nem kíváncsiak mások véleményére, az esetek nagy részében nem vesézik ki (bár mi, nők ezt hittük sokáig) az eseményeket a haverokkal. Az sem társasági esemény az életükben, hogy közösen megtalálják a szakítás okát. Az elzárkózás miatt viszont úgy tűnhet, hogy a férfi pillanatok alatt túllépett a szakításon. A környezet számára ilyenkor érzéketlennek tűnhet a pasi magatartása, miközben valójában őt is megviseli a balul sikerült kapcsolat.

Ez utóbbi persze arra jó csupán, hogy a pasi a megtépázott férfiúi önbecsülését helyrerakja, ám a legtöbb esetben ez sem segít, mert továbbra is - akár hónapokig, extrém esetben évekig - vágyakozik az akkorra már idealizált kapcsolat és a volt kedves után. Ezzel szemben mi nők a szakítás után biztos, hogy a telefon után nyúlunk, és vagy a legjobb barátnőnket, vagy valemelyik családtagunkat hívjuk, ahogy az sem szokatlan, hogy néhány órával a szakítás után már nagy létszámú baráti körben fogadjuk a "részvétnyilvánításokat". A közös terápia gyógyító erővel hat, hiszen képesek vagyunk megélni, megfogalmazni az érzelmeinket, míg a pasik - ha önként vállalják is - magukra maradnak a magányukkal, sebzettségükkel.