Tallós Rita: "Áh, csak egy kis rák"

Ősszel összefutottunk, csacsogtunk. Semmit se vettem észre.

Akkor még minden rendben volt. Motorral rohangáltam ide-oda, próbáltam, és készültem Bach Szilvivel az Alt duett premierjére a Spinozában. Egyik reggel észrevettem magamon valamit. "Ez meg mi?!" - tettem fel magamnak a kérdést. Elmentem mammográfiára, ahol érdekes szituációba kerültem. Ott volt egy doktornő, aki úgy beszélt velem, mintha egy tárgy lennék. Bementem a szobába, köszöntem, de nem viszonozták. Próbáltam viccelődni. Ki volt vetítve egy lelet, és megkérdeztem, hogy "Az ott az enyimé?". Rám nézett a doktornő és azt mondta, hogy az "enyém!". Ettől kezdve nem nagyon tudtam beszélni, mert ha valaki nem látja rajtam, hogy tökéletesen tisztában vagyok a magyar nyelv szabályaival, és hogy ez csak egy móka volt, akkor ott baj van. Annyit válaszoltam, hogy "Ne haragudjon, ezt csak viccből mondtam így. Ez a szakmám."

Menjünk vissza az időben. Mi villant át az agyadon, amikor kitapintottad, hogy valami nem stimmel.

Szerintem ilyenkor az ember igyekszik jóra gondolni. Nem is tudom. Nem gondoltam végig, mert eszembe sem jutott, hogy bármilyen bajom lehet. Valami van ott, majd megmondják a mammográfián, hogy mi az. Annyi minden lehet, tályogtól kezdve mindenféle marhaság. Majd legfeljebb leszívják és kész!

Fel sem merült benned, hogy baj van?

Nem. Bár a vizsgálat reggelén elég ideges voltam. Amikor mentem a mammográfiára, összetörtem az autómat. Hó volt, csúszott az út, és egy kiscsaj figyelmetlenül kihajtott elém. Így indult a nap, majd volt ez a diskurzusunk a doktornővel, aki miután megnézte a leletet, közölte, hogy: "Bizony, ez rák" - így bele a pacekba. Mire én próbáltam rendesen venni a levegőt és védekeztem, hogy talán lehet ez más is. Mire azt felelte: "Ez meg az én szakmám." - így ért véget a beszélgetésünk. Nem értem, hogy egy ilyen szituációban miért kell az embert a földbe döngölni? Nagyon sokat változtam ez alatt a fél év alatt. Ezekből az apró mozzanatokból rengeteget tanultam. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik az emberrel, amíg rájön, hogy mi, miért van, miért kapta mindazt, ami történik vele, miért okozta magának a betegséget. Ehhez a doktornőhöz soha többé nem mentem vissza.

Amikor az ominózus mondat után kiléptél a rendelőből, mi zajlott benned?

Köpni-nyelni nem tudtam. Elég talpraesett nő vagyok, de ott megtorpantam. Nem értettem az egészet. Főleg azt, hogy miért kellett így reagálnia? Az eredményről nem szóltam senkinek, hiszen még vártam a biopszialeletre, és reménykedtem. Kiderült, hogy pozitív. Akkor sok minden végigfutott az agyamon. "Most akkor mi lesz? Hogy lesz? Ezt azért túl lehet élni. Nem is olyan nagy dolog, de mi van, ha késő? Köszönjük szépen, ennyi volt?"

Kiabáltál vagy elnémultál? Sírni tudtál?

A páromat hívtam fel telefonon. Ő egy halál nyugodt pali. Annyit mondott, hogy semmi baj, gyere haza, majd megoldjuk. Tudom, hogy aggódott, mert rögtön beszélt egy orvosbarátunkkal. Kifaggatta, hogy mit jelent ez az egész, de amit én kaptam és kapok tőle az a végtelen nyugalom, kiegyensúlyozottság, erő.

Nekem mindig az volt a benyomásom rólad, hogy te vagy az a nő, aki nem hagyja magát. Aki nem törődik bele a kiszolgáltatottságba. Nem zuhan össze.

Nem bizony! Ezt az egészet lezavartam egy hónap alatt. Az orvos azt mondta, hogy várhatunk a műtéttel, karácsony után is meg lehet operálni, mire én ezt feleltem: "Drága főorvos úr, csókolom a kezét, maga harminc ilyet lát naponta, de én úgy érzem, hogy egy időzített bomba ketyeg bennem. Ki az, aki meg tudja mondani, hogy melyik hónap, hét, nap vagy perc az, amikor elindul bennem egy sejt? Tessék ezt a görényt kivenni belőlem! Amilyen gyorsan lehet, szabaduljunk meg tőle." Csütörtökön elmentem az orvoshoz, következő héten pénteken megoperáltak.

Mentél, mint egy robot.

Igen. Azt mondtam, hogy én nem várok. Nem várhatok.

Tudtál aludni? Mennyire billentél ki az egyensúlyodból?

Nem hagytam időt magamnak. Tettem a dolgom, és inkább próbáltam fölpörgetni magam, hogy ne ezzel foglalkozzak. Ez volt az egyik fele. A másik pedig, hogy folyamatosan járt a "színész agyam". Figyeltem, hogy reagálnak az emberek. Például mondtam az ügyvédemnek, hogy elnézést, nem tudtam jönni, mert "kórházasdit" játszottam. Kérdezte, hogy mi történt, mire én: "Áh, csak egy kis rák, nem érdekes!" A pali leült. Mondtam, hogy vegyen nyugodtan levegőt, nem történt semmi. Az idióta, ripacs énem elkezdett szerepelni.

Hatásvadászat.

Igen. Érdekelt, hogy ki hogy reagál minderre. Kíváncsi voltam, hogy vajon sajnálnak, vagy eltemetnek.

Majd' fél évig ki sem derült, hogy mit éltél át!

Nem mondtam el. Nem akartam, hogy kiderüljön, mert az elején voltam az egésznek. Később sem derült volna ki, ha az előadásban nem vállalom fel a betegséget akkor, amikor egy ponton leveszem a parókámat, és az utolsó öt percet úgy játszom végig. Meghajlás után csak tapsolnak és tapsolnak. Még sosem láttam ilyet. Egy pisszenés sincs a nézőtéren. Nem tudnak az emberek megszólalni. Ez fantasztikus. Félre ne értsd, nem úgy örülök, hogy jaj, de jó! Azt érzem, hogy adtam valamit. A múltkor a nyakamba borult egy idegen nő, hogy megköszönje a játékomat. Levették a mellét decemberben, és azóta sem tudta feldolgozni a műtétet. Sírni sem tudott, de a színházban felszabadult. Van, aki már háromszor, négyszer látta az előadást.

A darab oldja a te szorongásodat is?

Igen, kijátszom magamból. Hihetetlen. Tudod, eleve úgy éreztem, hogy a darab, az Alt duett rólam szól, de azt hittem, hogy a vége nem. A szerep szerint rákom van, és tessék. Két héttel a premier után megvolt a diagnózis.

A néző ledermed. Ezt értem. De te nem? Például akkor, amikor belenézel a tükörbe, és nem a loboncos szőke csaj tekint vissza rád?

Ez is nagyon érdekes volt. A műtét után azt mondta a főorvos, hogy lehet, hogy nem is kell kemó, mert sikerült lokalizálni a csomót, és nincs áttét. Örültem, de az is eszembe jutott, hogy beleéltem magam, hogy végigcsinálom az egész szörnyűséget, beleértve a kopaszságot is. Az ember nem vágatja le a haját teljesen. Húszévesen még megteszi esetleg polgárpukkasztásból, vagy egy szerep miatt, de ötvenévesen csak úgy l'art pour l'art nem csinál ilyet, de ilyen esetben?

Abszurd, amit mondasz.

Abszolút. Mondhatnám durva szóval azt is, hogy perverz, de tényleg így volt. Jó, az más, amikor karácsonyra megkaptam ajándékba, hogy hullott a hajam, és tűrhetetlenül nézett ki, akkor szóltam a fiamnak, hogy tolja le nullásgéppel. Belehajoltam a mosdóba, és elkezdtem zokogni. Akkor azt mondták a párommal, hogy hagyjam abba, és ha akarom, akkor mindketten kopaszra vágatják a hajukat ők is. Mi leszünk a kopasz család. Azt mondtam, hogy nem kell.

A műtét kapcsán milyen gondolatok cikáztak a fejedben? Olyankor sokan vesznek körül, de mégis magányos az ember - gondolom én.

Az operációnál mindenki fantasztikusan bánt velem, de mielőtt elaltattak, féltem. Tartottam attól, hogy megfosztanak valamitől. Nem tudtam, hogy mire ébredek fel.

Pár éve a Gellért fürdőben még félmeztelenül játszottál egy darabban.

Igen. Képzeld, a párom azt mondta: "Mókuska, ne izgasd magad, arra kell vigyázni, amiből egy van!" Teljesen rendben van a pali. Csak az egészségem fontos neki. Azt mondta: "Vedd tudomásul, hogy te rendben vagy, meggyógyultál, ezt kivették, elfelejtjük, semmi nem történt, ugyanúgy élünk, mint eddig" - így csináltuk végig a kemoterápiát.

Azt mondják, hogy a kemoterápia szörnyű.

Az első után nagyon rossz volt, de utána rájöttem, hogy ezt csak békében, kellő erővel és magabiztossággal lehet végigcsinálni.

Déri János azt mondta annak idején, hogy ha még egyszer az Andrássy úton sétálhat, akkor mindenkit meg fog ölelni. Átalakul az emberben az, hogy mit tart fontosnak.

Igen. A barátnőm nagyon lényeges dolgot fogalmazott meg: csak úgy lehet meggyógyulni, ha önző vagy, és csak magaddal foglalkozol. Ebből indultam ki, és nagyon sok mindent feldolgoztam. Szembesültem a saját hibáimmal. Egészen másképp látok kapcsolatokat, haragokat, feszültségeket. Nem az idegeneket akarom megölelni, hanem magamat. Arra kell képessé válnom. Sok kérdésemre megkaptam a választ, és a szakember segítsége is nagyon fontos. Az ember saját magában nehezen tud helyére tenni bizonyos dolgokat. Tisztában vagyok a bűneimmel, és sok mindent le tudok zárni. Muszáj. Meg kell szabadulnom mindattól, amivel ezt a betegséget okoztam magamnak.

A lezárás alatt azt érted, hogy ki kell pakolni az életedből azt, ami nem jó, vagy a sebeket kell felnyitni? Érted a különbséget?

Igen, de ha nem lehet kipucolni, le kell zárni. Rá kell rakni egy nagy vaslapot. Vannak olyan konfliktusaim, amik kapcsán pontosan tudom, hogy én miben voltam hibás, de mivel nincs mód szóbeli megoldásra, nem megyek bele egy harcba. Nem vagyok hajlandó még egy daganatot növeszteni magamban azzal, hogy úgy kelek, fekszem, hogy parttalan párbeszédet folytatok magamban a másikkal, aki nincs ott. Nem. Ennek vége. Majd az idő megoldja.

Rádöbbentél arra, hogy el kell engedni azt, amivel kapcsolatosan tehetetlen vagy?

Ez a jó szó! Igen. Rengeteg mindent elengedtem: embereket, helyzeteket, konfliktusokat is. Nem görcsölök rá, hogy meg akarom oldani.

Te vagy az, aki az utolsó pillanatig keresi a megoldást - nem?

Igen, és győzni akartam. Azt mondta egy nagyon jó barátom főiskolás koromban, hogy "Az a baj veled, hogy még egy kávéra se lehet leülni veled, mert te akkor is győzni akarsz!" Állandóan az hajtott, hogy én mondjak jobbat, nekem legyen igazam. Mindenen vitatkoztam. Ma már ez nem így van.

Tudod, hogy mitől lettél ilyen? Negyedszerre vettek fel a főiskolára. Sikered volt a Cha-cha-cha című filmben, de aztán évekig alig hallattál magadról. Vidéki színházakban játszottál, közben férjhez mentél, szültél két gyereket, majd elváltál. Megélhetési gondjaid voltak. Kávéautomatákat üzemeltettél, tanítottál, rádióztál, és még sorolhatnám, majd jött négy jó év "Jóban, rosszban", majd újra csend lett. Te olyan "csakazértis" csaj vagy. Jól gondolom?

Olyan vagyok, mint a bányaló. Gyerekként is akaratos, öntörvényű voltam. Nem lehetett bírni velem.

Öntörvényű gyerek, balhés felnőtt csaj? Így képzeljem el?

A balhé fiatalkoromban volt igaz rám, de később a talpon maradás hajtott. Elég hamar rájöttem, hogy én a szakma perifériáján vagyok. Hiába csináltam bármit, hiába jött el Moór Mari az önálló estemre, és mondta azt, hogy ezt nem is gondolta volna. Rólam nem beszélnek, nem vagyok a térképen. Nem mondják azt, hogy szörnyű, tehetségtelen, mit keres a pályán, menjen a fenébe! Egyszerűen nem vagyok játékos.

Érted, hogy miért?

Soha nem volt annyi eszem, hogy megtaláljam a magam kis csapatát. Nem helyezkedtem. Éltem bele a világba azzal a tudattal, hogy tehetséges vagyok, minden le van ejtve, de a dolgok nem így működnek. Kellenek kapcsolatok, fontos, hogy az ember adminisztrálja magát. Én nem tettem meg mindezt. Már tudom, hogy ez az én baromságom.

Akkor, amikor épp a zaccot kotortad ki az automatákból, nem lázadt a lelked, hogy ez igazságtalan! Miért nem csinálhatom azt, amiben jó vagyok?

Dehogynem, de irigységet nem éreztem mások iránt. Tény viszont, hogy színházba csak ritkán járok.

Fáj?

Igen. Ha elmegyek megnézni egy jó darabot, akkor azt mondom, hogy a fenébe, miért nem tartozom én is ebbe a csapatba? Én ugyanezt tudom. Ha rossz a darab, akkor meg az jut eszembe, hogy milyen vacak az egész, de ők bezzeg ott vannak!

Könnyes lett a szemed!

Mert fáj. Különben is sokkal több minden fáj mostanában. Furcsa, hogy így elérzékenyültem. Azt hittem, hogy már nem kavar fel. Elhatároztam, hogy nem küzdök tovább. Elég volt. Nincs értelme. Ha szükség van rám, akkor nagyon szívesen megyek, de nem fogok beledögleni ebbe. Annyi szép dolog van az életben.

Gondolod, hogy egy betegség ilyen kínlódások miatt is kialakulhat?

Abszolút, mert az egész lelki eredetű. Minden harcom benne volt a múltból, de abbahagytam. Mindent leírok egy könyvben. Remélem, hogy adni tudok azoknak a nőknek, akik az elején vannak a betegségnek, akik ezt a sokkot kénytelenek végigélni. Szeretném, ha elhinnék, hogy ez nem egy borzalom. Mellrákban nem illik meghalni. Ez nem az a betegség. Mindenki megijedhet, frászt kaphat, de ezt túl kell élni. Meg kell keresni a lelki eredetét, ahogy én is teszem. Kiírom magamból és mindentől megszabadulok, ami kínzott. Nőként, feleségként, anyaként, színésznőként. Sok mindent körbe akarok járni a mostani agyammal, ami ezt a betegséget okozta nekem. Közben persze vigyáznom kell, hogy ne bántsak meg senkit, de az biztos, hogy az igazat fogom leírni. Mindennek két oldala van. Lehet haragudni valakire, aki őszinte, vagy el lehet gondolkozni rajta, amit elmesél. Nem akarok ujjal mutogatni másokra. A saját hibáim is benne lesznek, de talán az olvasók is ráébrednek arra, hogy ha egy ilyen betegséget átél valaki, akkor végig kell járni az utat visszafelé egészen a gyerekkorig. Én is megdöbbentem az összefüggéseken, de erről majd csak a könyvben szeretnék mesélni. Lehet azt gondolni, hogy becsapok ajtókat, és lehet úgy vélekedni, hogy kinyitok. Én ez utóbbit tartom fontosnak. Utána felszabadultan szeretnék tovább élni a párommal. Nemrég volt az esküvőnk. Erre a boldogságra szeretnék figyelni. Hiszek benne, hogy most már rendben lesz minden. Nóra, én meggyógyultam!