Osvárt Andrea: "Bizonyítani akartam"

Utazzunk egy picit képzeletben Tamásiba, gyerekkorod színhelyére, ahová ma is rendszeresen visszavonulsz. Milyen Andit láthatnék ott?

Kicsit gondterheltet. Smink nélkül, melegítőben képzelj el, amint próbálom picit feltölteni az akkumulátoraimat fizikailag és lelkileg is. Elég stresszes a filmszakma - ez az időszak különösen.

Van egy kis utcácska kertes házzal?

Igen, egy háromszobás családi ház vár cserépkályhával, amiben egy gyerekszoba van. A testvéreimmel elég nagy korkülönbséggel nőttünk fel, ezért bőven elég volt. Mire az öcsém akkora lett, hogy külön aludjon anyuéktól, addigra elmentünk kollégiumba a nővéremmel. 28 éve ott élünk - ott nőttünk fel.

A gyerekkori játékaid, az iskolai füzeteid megvannak még? Kíváncsi vagyok arra, hogy az, aki világgá megy, megtartja-e a múltját egy "kincses ládában"?

Anyu őrzi az emlékeimet, de én nem nagyon nyitogatom a "láda" fedelét. Néha mondja, hogy kidobhatnék egy-két dolgot - régi szerelmes leveleket, kacatokat -, de azok eddig se zavartak senkit. Valamiért még nem mertem előszedegetni, végignézni őket, de fontos, hogy megvannak.

Tamásiból Rómáig, Los Angelesig vitt az utad. Mennyire kötődsz a régi életedhez?

Nem hiszem, hogy feltétlenül boldog tudnék lenni egy Los Angeles-i, úszómedencés villában, Cadillackel a garázsomban, ha közben anyuékra gondolok, ismerve azt a valóságot, amiben ők élnek. Nemcsak fizikailag és földrajzilag érzem a távolságot, hanem életszínvonalban és lelkileg is. Ez az, ami ideköt, visszahúz. Lehet, hogy ez tart engem a realitások talaján, ezért nem szállok el. Nem hiszem el azokat a dolgokat, amiket a biznisz sugall néha. Tudom, hogy amiben most épp benne vagyok, az csak egy bizonyos időszakra szól csupán. Tamásiban ha bárki eljön hozzánk, vagy mi megyünk vendégségbe, akkor ugyanaz a kis Andi vagyok, Juditnak a lánya - mind a mai napig. Emberként kezelnek, nem színésznőként, és senki nem azt nézi, hogy milyen a ruhám vagy a sminkem, hanem az érdekli őket, hogy hogyan érzem magam, ki is vagyok valójában.

Az igazi arcodra kíváncsiak?

Igen. Persze mindenki azt hiszi, hogy muszáj megkérdezni tőlem, mi újság a filmiparban, de látják rajtam, hogy erről máshol épp eleget kell beszélnem. Nem gondolom, hogy a munka az egyetlen dolog, ami engem definiál. Amikor rengeteg interjút kell adnom, néha unom magamat is. Legszívesebben visszakérdeznék: meséljen az újságíró magáról - jólesik hallgatni, hogy milyen egy normális élet.

Nem mondanám, hogy "normális". Már most unod, hogy kérdezlek? A sokadik vagyok ma, aki faggat.

Most nem. A mai nap erről szól, átállítottam magam. Sőt, itthon nagyon rég adtam interjúkat, és jólesik az ember hiúságának, hogy titeket érdekel az, mi van velem.

Felidéztünk egy képet Tamásiból - macinaciban. Fesd le nekem azt, hogy milyen vagy Rómában vagy épp egy forgatáson.

Mindenhol nagyon más az életem. Rómában eltöltöttem 10 évet, épp ezért ott otthonosan mozgok, viszont mégsem tudom igazán a fészkemnek tekinteni. Ennyi idő alatt kialakítottam magamnak egy kényelmes közeget, ahol biztonságérzetem van. A forgatások fura mód soha nem ott vannak, ezért Róma inkább egy átmeneti bázis. Nem az a hely, ami csupa izgalom.

De ha Chilében látnálak, ahol az a film forgott, aminek most a magyarországi premierjére készülünk? Itt a csend és ott a nyüzsgés?
Érdekes, mert amikor hazajövök - és épp nem a családomnál vagyok Tamásiban -, akkor Pesten lakom, nem Budán. Körbeveszem magam emberekkel, szeretek társaságban lenni. A kuckómban azonban - az itteni lakásomban és a chilei hotelszobában is - csönd van. Nem szól a zene, nem megy a tévé. Koncentrálok, olvasok, e-maileket írok, telefonálgatok vagy a szerepre készülök. Néha lazításként bambulok egy-egy filmen, de ha becsukom magam mögött az ajtót, akkor a nyugalmat szeretem.

Amikor dolgozol, mennyire vagy más? Mire kötelez az, hogy színésznő vagy - ráadásul nemzetközi porondon?

Akkor csak szakember vagyok. Érzékeny művészlélekként nagyon nehéz volt megszokni, hogy akikkel két hónapig együtt forgatunk, kelünk, fekszünk, együtt találjuk ki a kreatív dolgokat - azoktól egyik napról a másikra el kell búcsúzni, hisz a forgatás véget ér. Ráadásul időről időre ez történik. Oda jutottam, hogy nem igazán nyitok ilyenkor, csak szakemberként vagyok jelen. Néha meg is kapom, hogy milyen antipatikus vagyok, mert bulizni sem járok a többiekkel.

Nem akarsz kötődni?

Nem teszem lehetővé, hogy véletlenül is elkezdjek kötődni valakihez, mert tudom, hogy utána úgyis szétrebbenünk a világ négy égtája felé.

Annál érzékenyebb vagy, minthogy ezt könnyedén kezeld?

Korábban sokszor napokig zokogtam, magamra zártam az ajtót, nem akartam tudomást venni a világról, mert úgy éreztem, hogy rettenetes igazságtalanság történt velem. Otthagytam a forgatáson a szívem, lelkem egy-egy darabját. Mára megtanultam, hogy azokat az embereket meg kell ölelni, majd megköszönöd nekik az együtt töltött két hónapot, elbúcsúzol tőlük, összecsomagolsz és felszállsz a repülőre. Az élet megy tovább.

Megtanultál profin váltani. Ez kicsit ridegnek tűnik.

Mint a robot. Nekem se jó, hogy eleve távol tartom magam bármi jótól és megfosztom magam bizonyos élményektől. De gondolj bele: annyi emberrel találkoztam már harminc film készítése alatt, hogy egyébként is lehetetlen lenne mindenkit benn tartani az életemben.

Ezért annyira fontos, ami itthon van? Ez az egyetlen, ami megkérdőjelezhetetlen és biztos?

Igen, ami nem változhat, és nem is fog. Amíg élnek a szüleim, addig tudok velük foglalkozni. Egyszer eljöhet a nap, amikor erre már nem lesz lehetőségem, de addig ez nagyon fontos nekem.

Ugorjunk még egyet. Milyen vagy egy partin csillogva-villogva?

A partikon kontroll alatt tartom magam. Tudom, hogy a rólam kialakult kép miatt fontos, hogy ott legyek, vagy érdekem fűződik hozzá, esetleg a sajtósom úgy gondolja, hogy hasznos megjelennem. Ez munka, nem privát szórakozás. Nagyon kedvesen elcsevegek pár emberrel, majd időben hazamegyek. Magánemberként biztos, hogy nem látsz puccos helyen szórakozni. Magyarországon csak sodródom a barátaimmal. Amikor elindulunk, azt se tudom, hova visznek.

Milyen az a kép, amit tudatosan sugallsz? Ki vagy te, Osvárt Andrea a szakmában?

Szerettem volna mindig is megkülönböztetni magamat a masszától. Jó pár sztereotípiával meg kellett küzdenem amiatt, hogy modell voltam. Sokan azt gondolják - egyébként a színésznőkről is -, hogy a pompa, a pénz motiválja őket, csak a külsőségek fontosak számukra. Keményen kell harcolni, hogy ezt megcáfolhasd.

Harcot mondasz, és nagyon sokszor olvastam a "dac" és a "bizonyítani" kifejezést is a veled készült interjúkban. Rábukkantam egy olyan történetre is, hogy kicsi, rövid hajú lánykaként a többiek gúnyosan elküldtek, hogy ez a női vécé. Cikiztek a külsődért. Ilyen élmények miatt lehetsz "dacos"?

Biztos. Ezt csak onnan tudom, hogy olyan profi színészképzéseken vettem részt, ahol nagyon mélyre ástunk önmagunkban. Kerestük, hogyan alakul ki egy jellem, mitől lesz valakiből bérgyilkos vagy épp szociális munkás. Kit hogyan érintenek bizonyos traumák, és olyankor milyen mechanizmusok lépnek életbe. Rengeteg pszichológiát tanultam, ezért tudom, hogy feltehetőleg a gyerekkori rossz élményeim lehettek azok a meghatározó pillanatok, amelyek miatt fontossá vált az, hogy egyszer büszkén azt mondhassam: "Nesztek! Én vagyok a címlapon és nőies vagyok!

Ezek a kurzusok felértek egy önanalízissel, terápiával?

Eleinte mindenképp. Rengeteg dolgot fedeztem fel magamban, sok tehertől szabadultam meg, hiszen az volt az a közeg, ahol életemben először megengedhettem magamnak, hogy üvöltsek vagy sírjak mások előtt. Kiadjak magamból olyan dolgokat, amik addig mélyen rejtőztek bennem - ezt átélni, felért egy megtisztulással.

Nem tudtál üvölteni, sírni mások előtt. Azt tanultad, hogy uralkodj magadon?

Mindig fegyelmezett voltam. Nem tudom, hogy ez mennyire volt belénk nevelve azért, mert a szüleink a kommunizmusban nevelkedtek. Én is voltam kisdobos, úttörő, és akkor az volt az elvárás, hogy olyan légy, mint a többiek, és ne akarj más lenni. Be kellett állni a sorba. Én hiába álmodoztam arról, hogy táncosnő vagy színésznő leszek, anyukám mindig próbált lebeszélni. Azt mondta: "Mi akarsz lenni, bártáncosnő 40 éves korodban?" Nyilván az ilyen mondatok miatt sok minden felgyülemlett bennem.

Édesanyád nem érezte reálisnak a vágyaidat?

Nem. Biztosan állította, hogy ebből nem lehet megélni. Ami - valljuk be - Magyarországon így is van, hacsak nem haknizik az ember jobbra-balra. Igazi showbusiness nem volt, és ami most van, az sem nevezhető annak, de a külföldi filmeket látva én hittem abban, hogy meg lehet csinálni.

Hogy tudtak elengedni?

14 évesen kollégiumba kerültem Pécsre, ezért elég hamar önálló lettem, és ez jó volt így.

Igen, de Pécs nem Róma! Belegondolok, épp 20 éves a fiam. Támogatták, hogy menj?

Nem. ' 96-ban indultam egy modellversenyen, utána jöttek az első németországi munkák. Anyukám akkor nagyon félt, hogy el fogok kallódni, de a kérésére magántanulóként folytattam a sulit is. Persze attól is tartott, hogy vajon mikor nyomnak először drogot a zsebembe.

Nem féltél?

Nem. Érdekelt az élettapasztalat. Akkor is és ma is arra vágyom, hogy nagy dolgokat csináljak, mert úgy érzem, hogy ehhez megvan a kapacitás és a lehetőség bennem. Te pszichológiát végeztél, tudod, hogy ez a fajta motiváció egy ellentétes folyamat eredménye. Ismered a "középső testvér szindrómát", ugye? Az ember másodikként hajlamos azt érezni, hogy a legnagyobb és a legkisebb testvér több figyelmet kap.

Ráadásul a szüleid is elváltak.

4 éves voltam, és úgy éreztem, hogy lehet, nem vagyok elég jó, okos, szép és szeretetreméltó. Nem tudtam aput megtartani, magamat okoltam, és ezért tudat alatt biztos neki és magamnak is bizonyítani akarok, hogy nehogy már én ne számítsak! A jellemem így alakult ki - sok apró dologból.

Édesapáddal tartod a kapcsolatot?

Formálisan. Egyszer leültünk beszélgetni erről, és akkor ő is elmondta végre a saját szempontjait. Elmesélte, hogy milyen bűntudata van, és az megmarad egész életére. Ezek mély és nehéz dolgok, de a múltat nem lehet megváltoztatni.

A jövőt viszont igen! Amikor elmentél Rómába, te huncut - némiképp blöfföltél a castingokon. Az önéletrajzodba beírtál három filmet. Amikben szerepeltél ugyan, no de nem épp főszereplőként.

Eladtam magam. Mondhatnám azt is, hogy műsorvezető vagyok, hiszen műsort vezettem San Remóban, nem? Muszáj, hogy az ember elhitesse önmagával és ezáltal másokkal, amit el akar érni. Ha te nem hiszed el, akkor más se fogja.

Kuncogva mondod, de ezt hogy tanultad meg? Sokan hajlamosak vagyunk alulértékelni magunkat.

Talán épp azért, mert a magyar valóság arra nevelte az embereket, hogy nincsenek nagy távlatok. Én állandóan ezt hallgattam: "Színészkedni akarsz, filmekben szeretnél szerepelni - nem mondod? Külföldön? Jó, majd szólj, ha kell munka az ABC-ben." Úgyis rá fogsz jönni, hogy ez nem működik. Engem ezek a mondatok arra motiváltak, hogy lépjek.

Sőt, ugorj egy nagyot!

Elindultam egy 20 ezer forintos vonatjeggyel Olaszországba. Annyi pénzem sem volt, hogy visszajöjjek. Meg kellett oldanom. Működnie kellett a túlélési ösztönnek, talán ezért tudtam olyan magabiztosan önéletrajzokat írni, és nem hazudtam. Tényleg szerepeltem filmekben, csak epizódokban vagy statisztaként. Amúgy sem volt hazugság, mert azt mondtam, hogy színésznő leszek.

Nem érezted néha nagyon egyedül magad a válogatások között rohangálva?

Megszoktam. Amikor Rómába mentem, akkor azt hittem, hogy csak két hónapig maradok kint, közben 3-4 havonta hazajártam. Nem emlékszem, hogy mennyit sírtam, vagy sírtam-e egyáltalán, csak arra, hogy az első castingokról simán kiküldtek, annyira rossz voltam.

Kiküldtek az ajtón és visszamásztál az ablakon?

Vissza. Ahogy mondtam: bizonyítani akartam.

Nem volt kétely benned, hogy elég jó, tehetséges vagy-e? Méltó-e arra a feladatra, amire vállalkoztál?

Nem azzal foglalkoztam, hogy van-e tehetségem, hanem azzal, hogy mit akarok elérni. Tudtam, hogy amit kell, azt majd úgyis megtanulom. Mindig jó cél vezérelt. Nem a jótékonyság, hanem az a vágy, hogy érzelmeket, üzeneteket közvetítsek a közönség felé. Még a modellkedésben is megtaláltam ezt a motívumot. Az esztétikum, egy mosoly is sokat számít az embereknek. A következő munkámban is adni fogok - még többet.

Miközben hajt a vágy, mégsem választottad a könnyebb utat. Nem mondtál igent arra, ha egy szexi csaj szerepére hívtak.

Én hosszú távon gondolkodom. Nem tudom, honnan fakad ez a fajta tudatosság, de látom, hogy ezeket a lányokat bábuként használják. Dekoráció bárki lehet. Annak nehezebb, aki begombolt ingben próbál megmutatni valamit ebben a világban, és nem arról híres, hogy focistákkal vagy énekesekkel randizik. Nincs is annyi rajongóm, mint a playboy nyusziknak, de hosszú távon szerintem én tovább fogok létezni - nem fizikailag, hanem a teljesítmény miatt.

Ha már a kapcsolatokra utaltál - a magánéletedről alig lehet tudni valamit. 2006 tájékán olvashattunk Claudióról, egy üzletemberről, majd arról, hogy az a történet véget ért. 2009-ben volt még egy titokzatos valaki, akivel együtt voltál pár hónapig. Ennyi. A többi rejtelem. Megfejtetted, hogy miért nem találtál társat?

Nem akartam. Sosem tudtam elképzelni, hogy a gyerekeimet Rómában neveljem fel. Claudio - akivel 5 évig voltam együtt - ezt nagyon megszenvedte. Érezte, hogy nekem Róma csak egy állomás. Én Magyarországon vagyok otthon, ezért nem is akartam túlságosan kötődni. Ő már gyereket szeretett volna - én akkor 27 éves voltam -, ezért különváltak az útjaink. A 2009-es kapcsolatom is olyan volt, amiről valószínűleg tudat alatt éreztem, hogy nem fogunk összeházasodni.

Van a lelkedben egy "magyar ajtó"? Azon kell belépni?

Én soha nem mentem el igazából, és ez így sokkal nehezebb. Nem szakadtam el lelkileg. Elkövettem azt a hibát, hogy túl gyakran jöttem haza. Egyébként is Bika vagyok. Tegnap is ugyanazokkal a barátaimmal buliztam, akikkel 18 éves koromban.

A Bikákra az is jellemző, hogy biztonságra törekednek.

Lehet, hogy nekem ez a biztonság, ehhez ragaszkodom. A filmiparban semmi se biztos. Bármikor lecserélhetnek, forgatás közben is.

Na, de akkor a Bika meddig kószál ezen a bizonytalan terepen?

Van egy B tervem. Nem akarok még 40-50 éves koromban is castingokon ugrabugrálni húsz másik színésznővel úgy, mint aki kiöregedett a szakmából, csak nem vette észre időben.

Hanem?

Készülök a váltásra. Nem várom meg azt, amikor már nem csörren meg a telefonom. Los Angeles nagy lecke volt. Láttam, hogy mennyi sajnálatra méltó szétesett színésznő van. Márciusban voltam egy vacsorán, és utána felsóhajtottam: Úristen! Én is ilyen leszek, ha itt maradok még évekig, és nem veszem észre, hogy eljárt felettem az idő? Úgy fogok viselkedni, mintha még mindig húszéves lennék? Na nem! Én nem.

Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy "filmeztük" a múltat. Játsszuk el a jövőddel is!

Remélem, hogy a filmszakmában leszek, de egy olyan pozícióban, amiben nem leszek kiszolgáltatva másoknak. A Bika egy kicsit biztosabb talajra ér. Ő dönti majd el, hogy mit csinál, kivel, mikor és hogyan. Nem lesz könnyű ez sem.

Hol valósul meg a B terv?

Itt Budapesten.Valakivel.

Ki lehet a társad? Olyan nő vagy, aki be tudta bizonyítani magának és a világnak, hogy képes fenntartani egzisztenciát Los Angelesben és Rómában is. Röpköd ide-oda. Amit elhatároz, azt véghezviszi és mindent megold.

Jól látod, ilyen vagyok. "Mindent megoldó" - ez a szerep való nekem a szakmában is. Mellém egy igazi pasi kell, illetve egy olyan ember, aki nem ijed meg attól, amilyen vagyok. Átlátja, hogy azért kell így viselkednem, mert rám nem vigyáz senki. Ha ezt megérti, akkor arra is rájön, hogy engem el lehet varázsolni azzal, ha hoz egy csokor virágot, vagy kinyitja előttem az ajtót és nőként kezel. Találkoztam már olyan intelligens, érett férfiakkal, akik nem pánikolnak be attól, ha egy nő ilyen, mert elég biztosak önmagukban - és az nekem is elég.