Műszívek külső, szekrényméretű, vezetékekkel

A szívátültetés története még fél évszázados sincs: az első ilyen műtétet a dél-afrikai Fokvárosban Christian Barnard sebészprofesszor végezte, 1967. december 3-án. Úttörő beavatkozása még csak 18 nappal hosszabbította meg a páciense életét, de azóta egyre több az olyan beteg, aki több évtizedet is élt az életmentő műtét után.

Emberi szívdonor

Szívizombetegség, koszorúér-, szívbillentyű-betegség, veleszületett szívrendellenesség és életveszélyes szívritmuszavar vezethet odáig, hogy az előrehaladott, visszafordíthatatlan szívelégtelenségben szenvedő páciens számára már minden gyógyszeres és eszközös terápiás lehetőség bevetése után az életmentő szívátültetés válik szükségessé.

A szívtranszplantáció allograft (humán donorral történő), orthotopikus eljárása a gyakoribb: ilyenkor egy (többnyire baleset következtében) agyhalott donor szívét ültetik az eltávolított beteg szív helyére. Ritkábban, de előfordul az ún. heterotóp eljárás is, amikor a beteg szívet is a helyén hagyják a beteg mellkasában, hogy az is segítse az új szerv munkáját.

Hogyan lehetséges?

A transzplantáció több orvosteam rendkívül pontosan összehangolt munkáját igényli, hiszen alapvető fontosságú, hogy a donorszív kivétele és annak beültetése között négy óránál több nem telhet el. Mint minden nagyműtét, a szívtranszplantáció esetében is fennáll a műtéti szövődmények (fertőzés, vérzés) kockázata.

Mivel a befogadó szervezet immunrendszere felléphet az idegen testként azonosított új szív ellen, ezért a műtét után immunszuppresszív, vagyis az immunreakciót csökkentő kezelésre van szükség, hogy megakadályozzák a legsúlyosabb komplikációt, az új szerv kilökődését. Hogy milyen társbetegségek léteznek, és hogy egy mesterséges készülék miképpen helyettesíti a donorszervet, kiderül a Szívderítő.hu cikkéből.