„Amikor először ittam alkoholt, úgy éreztem, megérkeztem” – őszintén a szerhasználatról és a kivezető útról Gabriella Rothmannal

Gyönyörű, okos, szenzitív és intelligens, nő, édesanya… Gabriella Rothman irigylésre méltó életet él Svájcban 11 éves kislányával. Sosem hinnénk, hogy a múltja kőkemény mélységeket és magasságokat hordoz. Gabriella szó szerint megjárta a poklot, thriller filmekbe illő fejezetek tarkították fiatalkorát. 
Meglepő őszinteséggel mesél múltjáról, drog- és alkoholproblémáiról, a gyógyulás folyamatáról, valamint jelenről és jövőről.

Mikortól beszélhetünk függőségről a te életedben? Mi volt az a pillanat, amikor rájöttél vagy a környezeted rájött, hogy függő vagy?

Erre van egy speciális válaszom, ami nem feltétlenül az, amire általában az emberek számítanak. Tulajdonképpen ezt az addikciót már nagyon korán, gyerekkoromban kifejlesztettem, mint egyfajta védekező mechanizmust, egy menekülés volt ez a valóságtól. Ezzel tudtam lenyomni az érzelmeimet, ez védett meg akkoriban. Kerestem mindent, ami intenzitást adott. Például gyerekkoromban az volt a becenevem, hogy Degesz, mert annyit ettem, amennyit bírtam, már abban sem volt mérték. Ettől jobban éreztem magam. De például a citromot is addig ettem, amíg szét nem marta a számat. Ez már az addikció előszobája volt. Itt kezdődött minden. Fantáziavilágban éltem kiskoromban, bárhová mentem, bárhová vittek, nem realizáltam a dolgokat, a saját, kreált világomban éltem és nagyon fájdalmas volt, amikor visszacsúsztam a valóságba. Innen pedig nem volt nehéz eljutni a komolyabb szerek használatáig. Középiskolás koromban találkoztam először az alkohollal. Amikor először ittam, úgy éreztem, megérkeztem. Az alkohol olyan nyugalmat adott, mint semmi más. A probléma ott kezdődött, hogy onnantól kezdve minden nap akartam ezt a nyugalmat, így minden nap ittam.. Később pedig, 17 évesen, találkoztam egy heroinfüggő fiúval… Innentől kezdődött egy 7 éves kemény időszak az életemben.

Hamarosan rátérünk erre a 7 éves kemény szerhasználó időszakra is… viszont említetted, hogy kiskorodban menekültél a valóság elől… mi volt az a valóság?

Ami fontos, hogy a felépülésben nézzünk szembe azzal, honnan jöttünk, dolgozzunk a múlton. Ez nem a szülők hibáztatását jelenti, ez egyfajta szembenézés a múlttal. A negatív hozadékok mellett, a hála is része a tisztánlátás folyamatának; legyünk hálásak mindazokért a pozitívumokért, amiket a családból hozunk. Azonban elengedhetetlen feltérképezni a transzgenerációs sérüléseket, el kell fogadni azt, hogy a szüleink nem tudtak többet adni, mint ami nekik volt. Ha a szülő nem tudja saját magát és az életét szeretni, akkor sajnos nem tudja megtölteni a gyermek üres szeretetet tankját. Ez a tudat sokat segít továbblépni, szeretettel nézni a múltunk és magunk felé.
A többi között ezért mondom azt, hogy egy rendellenesen működő család gyermeke vagyok.  Két különböző mentalitású családban éltem, ahol nem találtam önmagamat. Csak azt tudtam, hogyan kell úgy viselkedni, hogy ezzel mind a két családban kivívjak egy kis szeretetet. Megtanultam manipulálni, megfelelni, elfojtani az érzéseimet.

Mindig a szeretetet kerestem, a biztonságot de sosem találtam.

A szüleim sajnos nem tudták szeretni önmagukat, így nem tudták továbbadni a szeretetet sem irányomba.
Anyukám társfüggő volt és depressziós. Apukám multi-függő volt, kiszámíthatatlan, aki egyik percben nagyon szeretett, a másikban viszont rendkívül agresszív volt.  Volt egy rideg nevelőanyám is, aki után mindig futni kellett, hogy egy kicsit szeressen, ne azért, amit tettem, hanem önmagamért.
Azt éreztem, meg kell küzdeni a szeretetért.  Maximalista és perfekcionista lettem. 

Az a bizonyos 7 év… mesélnél róla, mik történtek akkoriban?

Rendőrségi ügyek, abortusz, prostituálódás. Ez a hét év egy igazán sötét, junkie élet volt. Itt csúcsosodott ki, hogy az életem irányíthatatlan volt és én magam pedig tehetetlen. A függőség felülkerekedett rajtam. Erről szól az első könyvem is, erről a sötét, kemény időszakról.

Elkopnak az emlékek, ma már csak akkor elevenítem ezeket fel, ha rákérdeznek.

Nagyon mélyről, nagyon magasra jutottál. Hol volt az a pont, amikor változtatni akartál?

A magasság nekem a lelki békét jelenti. Nem volt választásom, tudtam, hogy így nem mehet tovább, lépnem kellett. … többször öngyilkos akartam lenni, de nem sikerült. Keresett az alvilág, a maffia, egy szál ruhában tengődtem egy elég durva helyen. Ekkor jött el az a pont, hogy megkerestem anyukámat, hogy segítsen. Ő vitt el Lipótra, fél évig feküdtem a pszichiátrián, teljesen leszedálva.
Úgy mentem el rehabra, hogy akkor volt egy kis pénz a számlámon, amit apukámtól örököltem, aki végül öngyilkos lett. De nem azt az utat választottam, hogy szerre költöm a pénzt, mint egyébként nagyon sokan… már annyira mélyen voltam érzelmileg és spirituálisan, hogy az egyetlen út, a kiút volt számomra. Lelkileg annyira romokban voltam, hogy már nem volt lejjebb.
Rendkívül sötét helyről jöttem fel, szeméttelepről mondhatni. De mégis ott volt a lelki mélypont, ami elvitt engem a segítség irányába. És ott volt az univerzum, ami végig velem volt. Ennek köszönhetem, hogy nem kaptam el semmilyen fertőzést, nem haltam bele a túladagolásba, pedig minden nap megtörténhetett volna bármi.

A rehabilitációt a Leo Amici Alapítványnál töltöttem két évig. Ez nagyon hosszú idő volt. Talán csak egy valaki volt nálam több időt odabent.
Ez a felépülés kínkeservesen kezdődött. Szembe kellett nézni önmagammal. Utáltam mindenkit, szakadt rólam a víz, bárkit megfojtottam volna egy kanál vízben az önutálattól. Innen indultam…
Rá kellett jönnöm, hogy a felépülés fontos része az alázat. Hálásnak kellett lennem, hogy ott lehetek és nem a föld alatt.
Nem volt más lehetőségem, mint seggbe rúgni magam és változtatni. A nagyképű imidzs, amit felvettem akkoriban, csak egy álca volt, ami pajzsként szolgált. Viszont nem tudtam, hogy ki vagyok mögötte. Abban a két évben próbáltam rájönni és azóta is folyamatosan tanulom önmagamat.
Hálás vagyok, hogy elkezdtem hinni egy-egy emberben. Volt egy segítőm, Mihi, akinek nagy szerepe volt abban, hogy idáig jutottam. A helyes irány felé tolt engem. Itt kezdődött a felépülés, ami azóta is tart.

Az intézet falain belül tanultam meg a függőség természetét, mennyire fontos, hogy folyamatosan ápoljam a lelkem. Nagyon tudatos munka volt. A spiritualitás is ott kezdődött. 99 százalékban a spiritualitás a kulcsa a felépülésnek és csak egy százalékban a tudatosság, ma már ezt mondhatom.

Ha a belső béke nincs meg, akkor felépülés sincs. Ha ma, a jelenben békében vagyok magammal, akkor minden rendben van. Ez a lényege a felépülésemnek, a spirituális fittségem. Mondjuk ez nem csak nekem, mint felépülő függőnek jó, ez minden embernek jó lenne, mindenkinek így kellene élnie.
Ha szeretetben élek és szeretet csillámokat szórok magam körül, akkor jól vagyok, hálás vagyok.
A mai napig része vagyok annak a 12 lépcsős felépülési programnak, amivel a rehabilitációs központban találkoztam először.

Aki vagy most és ahogyan gondolkozol az kemény, hosszú évek munkája. Térjünk egy kicsit vissza ahhoz az időszakhoz, amikor letelt a két éves rehabilitáció és visszakerültél a „nagyvilágba”. Mit éreztél akkor, nem féltél, hogy mostantól egyedül vagy, mankó nélkül?

Az első és legfontosabb dolog, amit megtanultam az az, hogy sosem vagyunk egyedül. Rendszeresen visszajártam a Leo Amici Alapítványhoz, a közösséghez.
Illetve A 12 lépéses csoport tagja voltam és vagyok, ahogy említettem is korábban. Ez egy önsegítő csoport, ami a világ minden táján működik, elérhető. Több millió felépülő függő a tagja,  akik megosztják reményüket, tapasztalataikat és segítenek egymásnak a felépülésben. Köztük rengeteg világsztár, (persze elvileg név nélkül , de köztudottan ) mint Anthony Hopkins vagy Dave Gaham, Eminem, Elton John is.

Ez a program egy életvezető program, ami beépíthető a mindennapokba, mint a fogmosás például. Ez segít, hogyan jobban legyél. Ezen belül van valaki, aki nekem segít és én is segítek valakiknek. A rendszer része vagyok, ami fantasztikus érzés.
Szóval ez a csoport jelen volt már akkoriban is, nem voltam egyedül, tudtam kezelni a félelmeimet, hittem abban, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell és bíztam az univerzumban. Sosem vagyok egyedül azóta sem, hiszen egy felsőbb erő velem, bennem, körülöttem van mindig. Csak követnem kell.
Amikor kijöttem a két év után rácsodálkoztam mindenre: sétáltam a belváros utcáin, nem voltam beállva, először voltam józan, és mindent érzékeltem. Láttam a fiatalokat szórakozni, hogy vannak felöltözve, érzékeltem magam körül a világot. Olyan voltam mint egy tini, pedig akkor már 25 éves voltam. Élveztem a színeket, illatokat, nagyon hálás voltam a legkisebb munkákért is. Emlékszem az első munkám egy hostesz munka volt, kóstoltattam egy boltban és büszke voltam arra, hogy egy ilyen fontos feladatot rám bíztak.

Mindent elvitt a hála érzése és nem merültem el a félelmeimben. Ez nem azt jelenti, hogy minden jó volt a későbbiekben.
Sok trauma ért a felépülésem alatt, szembesülni a korábbi életemmel józanul nem volt egyszerű. Hiába raktam le a szereket, a függőség mindig előtört: jelentkezett kaja, szerelem, fantázia, társ- vagy szexfüggőségként.

Ha csak a baráti kapcsolatokra tekintek, akkoriban segíteni akartam de olyan erősen, hogy végén az illető megfulladt tőlem. A párkapcsolataimban is ez volt.
Ezeket át kellett élnem, tapasztalnom és kitalálni, hogyan ne használjam magamat drogként mások életében, illetve én se használjak másokat drogként a sajátomban.

Úgy látom, idáig nem tudtam igazán mélyen kapcsolódni, annak ellenére hogy  több kapcsolatom volt, férjhez is mentem a kislányom édesapjához, de az intimitást nem éltem még át.

Ma is tanulom még, hogy az új és megújított kapcsolataim egyenrangú felekként jöjjenek létre, mert én is elég vagyok, ezáltal egyenlő is a másikkal. Az érzelmeim megélése, kezelése által kialakíthatom az egészséges határaimat, melyek segítenek egészséges kapcsolatokat teremteni, romantikus, baráti, családi, illetve munkahelyi közegben egyaránt.

A jelenben hogyan írnád le magad? Beszéltünk már a múltbéli önmagadról, de mi a helyzet a jelennel? Mióta nem vagy szerhasználó?

Most lesz 24 éve, március 30-án, hogy mentes vagyok mindenféle tudatmódosító szertől. Azóta nem szedtem semmilyen gyógyszert, nem drogoztam és nem ittam alkoholt. 24 éve tanulom önmagam a fejlődésem útján.

Hálás vagyok az életemért, azért, hogy tisztán láthatok, spirituálisan fitt vagyok és megvannak az eszközeim, hogy ezt megtarthassam és tovább adhatom az üzenetet, segíthetek, illetve szeretettel lehetek mindenki felé. Minden perc a kislányommal egy csoda, a természet közelsége, a kapcsolódások és a szabadság. Ezeket élem meg.
 

Mik a jövőbeli terveid?

Szeretnék spirituálisan fit maradni, mélyíteni kapcsolatot az univerzummal, és a szeretteimmel. Intim kapcsolatban lenni magammal, engedni kibontakozni a kreatív énemet.

Jelenleg a karrieremet tekintve egyéni konzultációkat tartok online, magyar kliensekkel, illetve svájci privát klinikáknak dolgozom. Felépüléssel, fejlődéssel kapcsolatos minden munkám, amiért nagyon hálás vagyok. 
Tervezem, hogy további könyveket jelentetek meg a meglévő kettő mellett. ( Apám szép volt, A józanság szabadsága)

Ha egyszer bejön egy férfi és ehhez hozzátesz a mostani kiegyensúlyozott életemhez az is jó, de ha nem, akkor azzal is megbékéltem.

Ami a legfontosabb a jövőre nézve is, hogy folytassam a szeretet nyelvének tanulását.