hipnózis önismeret lélek
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
A hipnózis az egyik legtitokzatosabb módszere saját lelkünk megismerésének. Különös út, különös utazás, ha hipnózis segítségével befelé és időben mélyre merülünk. Kezdetben a gyerekkorig, ahonnan magunkkal hoztuk, hozhattuk felnőttkorunk hangsúlyos problémáinak alapgondolatát.


Thinkstock
Thinkstock


Bátor vagyok, veszteségtől való félelem mellett is alig várom, hogy útnak indulhassak. Terapeutám tanácsokkal lát el, nyugtat, oldja apró görcseimet. Megbeszéljük a jelet. A jobb kezemre figyel. Ha megemelem, ha megmozdítom, ha az ujjaim táncolni kezdenek, az a válasz. Egyébként nem kell beszélnem. Magamban tarthatom mindazt, amit látok. Nem kutat bennem. Azt is elmondja, összesen három kérdést fog feltenni, amire nem kell szavakkal válaszolnom. Csak egy igent vagy egy nemet vár. Türelemmel vár majd és én tudom, az idő abban a pillanatban kihátrált a történetből. Nem számít többé, milyen gyorsan lazulok el, se az, meddig küzdök majd saját rémeimmel.
Az előző alkalommal már ráéreztem a hipnózis delejes erejére, de megnyugvással töltött el a tudat, hogy hipnózis alatt is ura vagyok elmémnek, cselekedeteimnek, a gondolataimnak. Mindemellett agyamban már ott a hipnotikus tapasztalat, hát könnyen süllyedek. Időexpressz a gyerekkorba.

Nem is tudom, mire számítok, arra, amit tapasztalok, semmiképpen. Azt hittem majd évről évre látom magam, ahogy visszafiatalodom, újra szülök, lányt és fiút foganok, kamasz lány vagyok, aztán gyermek, meztelen csecsemő, magzat. Minden írás erről regél.
Nem történik semmi ilyesmi.

Thinkstock
Thinkstock


Elmém mesebeli tájat varázsol elém. Kanyargós csigalépcsőn haladok lefelé. Köd gomolyog. Félek a ködtől. Tudom, ott vár rám az, amivel szembe kell néznem. Jobbra csipketornyú kastély, csak a hegyes tornyokat látom, ahogy átdöfik a ködöt, az eget.
Lejjebb ereszkedem, terapeutám hangja fogja a kezem. Ő maga nem ér hozzám, mégis érzem hűséges, irányító kíséretét. Bízom benne, hát lépcsőnként haladok az ismeretlen felé.
Könnyek égetik a szemem, de még küzdök a könnyek ellen.

Váratlanul egy gömb emelkedik ki a ködből. Fényes, olyan mint egy türkizkék lámpabura. Világít. A közepében én vagyok. Kislányként. Emlékszem magamra. Nem a külsőre. Az érzésre, az önazonosság érzésére. És a félelemre, a kitaszítottság rút, iszonyat mélységére. Kezek löknek a magasba. Apám és anyám keze. A gömbben lévő gyerek-én sikolt. Tiltakozik. Csak négyéves. Elfárad, és én érzem pincehideg félelmét, a magány rettenetét, ahogy pattogtatja az élet.
Sajnálom magam. Féltem magam. A gyerekkel együtt sírok. Terapeutám látja könnyeim.
Kérdez, és én válaszolok, de olyan nehéz elengedni a terhet. Hiába igen a válasz, a lelkem legmélyén az utolsó pillanatig nemet mondok.

Terapeutám szavai nyomán más területen találom magam. Hideg, kopár, sziklás táj bólint rám. Magányos lakója vagyok ennek a kietlen tájnak. Lábamon rozsdás bilincs, de kezem már a port kavarja, kulcsot, szabadulást keres, miközben belül fáj, hogy meg kell tennem. Szeretem azt a belül őrzött kislányt. Szeretem a fájdalmát. Olyan jó nagy takaró az a fájdalom. Tudom, ha elengedem, végérvényesen felnövök. Nincs többé kibúvó. Minden felelősség az enyém - nem oszthatom meg vele, nem trükközhetek többé, nincs ürügy, nincs mentség, ha hibázok.
Mély, dacos gyerekdüh ébred bennem. Haragszom a terapeutámra, aki a kezembe adja a kulcsot. Még a port is lefújja róla, ó, hogy gyűlölöm ezért!
Aztán szelídül a düh, ahogy lepattan a bilincs a bokámról. Szabad vagyok. Pipacsokkal, kamillavirággal teli réten szaladok. Felnőtt nő, fehér ruhában. Emelkedni kezdek, kéklő ég, felhők fehér bársonya, és a csillagok. Ugrálok a csillagokon. És nincs kedvem lejjebb ereszkedni, hiába ér utol terepautám hangja. Jól érzem magam ott, ahol vagyok.

Thinkstock
Thinkstock


Mennem kell. Ereszkedem, aztán egy pillanat, és a szobában találom magam. Ereszkedés közben hallom, ahogy terapeutám elmondja "ébredés" után, mire számíthatok: eufória, boldogság, nyugalom.
Semmi sem igaz belőle: végtelenül szomorú vagyok, és haragszom rá. Elvett tőlem valamit. És én még nem érzem, hogy tisztességes csere lenne megélhető felnőttségem. Szomorú vagyok, és ezt nem is rejtem véka alá.
Megnyugtat. Azt mondja, az lenne a baj, ha nem éreznék veszteséget, ha nem siratnám önmagam. Időt kér, és változást ígér. Tétovázom, most először nem nagyon hiszek neki.

Már hazafelé autózom, amikor egy fékezésnél hirtelen utolér a végtelen szabadság érzése. Katartikus pillanat, hogy nem érzem többé az egykori gyerek fájdalmát. Könnyű, szárnyaló érzés borul rám. Színes pillangóként táncol bennem az öröm. Én, én vagyok immár.

Reflexiók utólag:
Azt hiszem, valójában most, a második alkalommal éreztem rá a hipnózis valódi, rend- és harmóniateremtő értékére. Arra, hogy gyógyítani képes. Egyszer valahol azt olvastam, és nem is a hipnózis kapcsán, hogy léleksebészet. Túlzó és nagyképű szlogennek láttam. Ma már másként látom ezt, ahogy ezer dolgot másként értékelek. Az emberi kapcsolataimat leginkább, és a múltamat, a jövőmet is. Kevesebb az aggodalom, több az elfogadás.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.