Pilát Gábor: "Akik szeretnék megjavítani a kapcsolatukat..."

2019.06.05. 20:00

Egyedüllét. Na, ettől félünk. Be vagyunk szarva, annyira félünk az egyedülléttől. Pedig igazából az ember amíg nem tapasztalja meg az egyedüllétet, és ebben a magányban nem találja meg saját magát, saját boldogságát, addig nem tud bejönni az ajtón az, akire igazán vágyik. Illetve ha mégis bejön, akkor nem igazán fog tetszeni neki, amit lát. Vagy nekünk lesz olyan érzésünk, hogy talán mégsem ő az.

A cseberből vederbe állapot, a lepedőről a lepedőre, a hálószobából a hálószobába és a kapcsolatból a kapcsolatba ugrás még akkor sem működik tartósan, amikor a sors ilyen lehetőségeket kínál fel. Amíg nem találjuk meg azt az pontot, ahol állandósul a belső boldogság, addig a legnagyobb szerelem ígérete is csak átmeneti fájdalomcsillapítóként fog szolgálni.

Csak egymagamban nem tudom megélni azokat az érzéseket, amiket egy párkapcsolat ad" – szokták mondani sokan. Természetesen nem, ne is azt az érzést keressük ebben. Ez az előfeltétel. Az előszoba, ahonnan nyílik a nappali, és amin keresztül beléphetünk a hálószobába is.

Ember tervez, Isten végez, de hogyha az ember a tervezést sem hajlandó megtenni, akkor ne csodálkozzon azon, hogy nem az történik, amit ő akar. Nyilvánvalóan látszik, hogy nem a mi fenekünk köré van csapágyazva a világ. Nem történik minden úgy, ahogy azt mi akarjuk. Sőt, ha mindent megteszünk az adott dologért, akkor se feltétlenül koronázza siker a szándékunkat.

Ha az ember a tervezést sem hajlandó megtenni, akkor ne csodálkozzon azon, hogy nem az történik, amit ő akarForrás: Shutterstock

Azonban ha lehetőségeinknél fogva és képességeinkhez mérten mindent megtettünk, akkor nyugodtan a sorsra és az életre bízhatjuk magunkat. Történjen az, aminek történnie kell, és ne történjen meg az, aminek nem kell megtörténnie, illetve nincs itt az ideje.

Igen, talán az egyik legnehezebb döntés egy rossz kapcsolatból kilépni a látszólag bizonytalanba. Sokszor úgy vagyunk vele, mint a majmok az indán: amíg nem fogja a másikat, addig nem meri elengedni azt, amin lóg. Csak sajnos az egészben az a disszonáns, hogy amíg az egyiket nem engedjük el, addig nem érjük el a másikat, addig nem jöhet tisztességesen a másik. Tehát két dudás nem fér meg egy csárdában. Könnyen lehet, hogy az a valaki, akire mi számítunk, nap mint nap elmegy mellettünk a munkahelyünkön. Vagy az utcán. De valahogy nem érnek össze a szálak. Hát persze, mert stoppolva van esetleg egy olyan akadály által, amit már mi se annyira szeretnénk. Amennyiben már nem érezzük a boldogságot, akkor legalább ezt kommunikáljuk a másiknak, mert kivel legyen őszinte az ember, ha nem magával és nem a társával? Tessék ezt valahogy napirendi pontra tűzni, akkor is, hogyha vita van belőle, legalább beszéltünk róla, legalább tud róla a másik. A legtöbbször ilyenkor nem mondják el egymásnak, hogy te figyelj, valamit változtatnunk kéne, egy kicsit beszélgessünk, tegyük ki az asztalra, hogy ki mit érzett akkor, ki mit érez most. Te ezt hogy látod? Te ezt hogy érzed? Mit kéne megcsinálnunk ebben a szituációban, mert nekem ez így nem annyira jó, ez már fásult állapot.

Önmagában az, hogy az emberek képesek erről beszélni egy párkapcsolatban, nagyon sokszor meghozza a megoldásokat és fölpattannak azok a fiókok, ahol ott a megoldás.

Amire a figyelmünk irányul, az teremtődik. Ha a rosszra figyelünk, akkor a rossz fog teremtődni. Mint amikor a kisgyerek odamegy az anyukájához vagy apukájához fagyit kérni. Azt mondják neki, hogy édes kisfiam, most menj játszani, én dolgozom. A gyerek nemsokára megint jön, hogy fagyit kérjen, és amikor már sokadszorra próbálkozik hiába, akkor sírva és zokogva jön vissza, mert neki nagyon kell a fagyi. És akkor ott, egy döntő fordulat következik be, fagyit adnak a gyereknek, méghozzá sajnálatból. Tehát nem tesznek mást, mint díjazzák az ő hozzáállását és viselkedését. Díjazzák a sírást és a hisztit. Legközelebb meg nagyon csodálkoznak azon, hogy a gyerek sírva-zokogva-hisztizve kér valamit. Miért? Azért, mert mindig azt kapjuk, amit díjazunk.

Ha az emberek képesek beszélni a problémákról egy párkapcsolatban, nagyon sokszor meghozza a megoldásokatForrás: Shutterstock

Ez a párkapcsolatban is így működik. Ha a másikat szidom, szapulom és leértékelem, akkor egyre több olyan dolgot fog elém tenni az élet, hogy nekem szidnom kelljen és szapulnom és leértékelnem.

Ezért akik szeretnék megjavítani a kapcsolatukat, fogjanak egy papírt, üljenek le egy sarokba, és írják össze azokat a dolgokat, amiket méltányolnak a másikban, amit megszerettek anno benne. Nyilván van egy sor ilyen, hiszen ha nem lett volna ilyen, akkor nem őt választották volna a párjuknak. És talán ebből néhány vagy több idővel megváltozott, és már nem olyan kedves, nem olyan figyelmes, nem olyan segítőkész, de valószínűleg olyan is akad, amit ugyanúgy tesz, csak mi felejtettük el ezt észrevenni és értékelni, mert természetes lett. Már nem kommunikáljuk felé a jót, a dicséretet, az elismerést, viszont kommunikáljuk a rosszat, no meg azt, hogy mit nem csinált meg, amit meg kellett volna. Tehát az első lépés, hogy összeírjuk azokat a dolgokat, amiket méltányolunk a társunkban.

Ezután jön a próbaidő.

Én erre azt szoktam javasolni, hogy legyen egy-két hónap, amikor csak ezeket a pozitívumokat hozzuk elő a beszélgetésekben. Tehát nem azokat, amiket szeretnénk látni a másikban, hanem azt, amit ténylegesen méltányolni tudok benne, amik jólesnek nekem, amiket szeretem, ha mond és csinál. Lehetnek ezek apróságok is, például mindig elmosogat, minden reggel behozza a kávét. Vagy nagyobbak, hogy eltartja a családot, foglalkozik a gyerekkel. Nem kell mindezt túlzottan és kényszeresen erőltetni, csupán vegyük észre ezeket a dolgokat, a rosszat meg nem. A rosszat azért ne kommunikáljuk ebben az időszakban, mert ha a kapcsolatunk eddigi szakaszában nem sikerült megváltoztatni, akkor most biztosan nem ebben a két hónapban fogjuk tudni, tehát megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy erről nem beszélünk. Ez nem struccpolitika, hiszen nem szemet akarunk hunyni felette, csak ebben a fázisban még nincs itt az ideje, most a bizalmat, és a jó kommunikációt szeretnénk fel- és visszaépíteni. Arról nem beszélve, hogy nem akarunk abba a hibába esni, mint megannyian, akik ugyan egy jó céllal és azzal a szándékkal ülnek le egy asztalhoz, hogy megoldják kettejük egy problémáját, azonban rövid időn belül három másikkal, és még jobban összeveszve állnak fel az asztaltól.

Mi egy olyan állapotot szeretnénk létrehozni, ahol lehet beszélni a rossz dolgokról is, ráadásul megoldáscentrikusan, hatékonyan, és ami a legfontosabb: eredménnyel.

Amennyiben ezt az időszakot is „túléli" a kapcsolat, akkor szépen lassan be kell emelni a  megoldásra váró feladatokatForrás: Shutterstock

Ha ez nem sikerül, akkor érdemes elgondolkodni a kapcsolat elengedésén, de akkor legalább azt mondhatja az ember, hogy mindent megtettünk azért, hogy helyrehozzuk. Még egy fontos dolog: menet közben nem szabad a másik fejére olvasni azt, hogy nem azt csinálja, amit megbeszéltünk, mert akkor visszarántjuk abba a zűrzavaros állapotba, amiből elindultunk. A végén úgyis leülünk és akkor majd közösen kiértékeljük, és döntést hozunk. Ha valaki ezt végig tudja csinálni, ott feketén fehéren ki fog derülni, hogy a két ember egymásnak van-e teremtve vagy sem. Akkor majd azt lehet mondani, hogy engedjük el egymást vagy azt, hogy próbáljuk meg újra, másképp.

Amennyiben ezt az időszakot is „túléli" a kapcsolat, akkor szépen lassan be lehet és be is kell emelni azokat a problémákat, szebben fogalmazva megoldásra váró feladatokat is, amiket korábban nem tudtunk megoldani, csak akkor már egy kiegyensúlyozott, jó állapotban találnak meg ezek minket, és sokkal nagyobb esélyünk van rá, hogy ezt is helyre fogjuk tenni. Míg ha ezzel kezdtük volna két hónappal ezelőtt, akkor gyakorlatilag annyi esélyünk lett volna, mint disznónak a jégen, azaz semmi. Nagyon triviális, talán túlzottan egyszerűnek tűnik a feladat, azonban szerencsére sok kapcsolat visszaépítésében játszott már jelentős szerepet. Olyan is volt, ahol ez már nem segített, viszont mégis nyertek vele. Szeretettel tudták elengedni egymást. Ez hatalmas dolog, mert minden kapcsolat szeretettel kezdődik, de sajnos nagyon kevés ér véget szeretettel.

A mondás úgy tartja, hogy az egyetlen kivezető út az átvezető út, tehát érdemes ezt végigcsinálni, hogy kiérjünk a tisztásra, és döntést tudjunk hozni, miszerint jobbra vagy balra, hiszen nem mindig az a cél, hogy két ember együtt maradjon. Határozottan nem. A cél az, hogy kiderüljön, a két embernek van-e dolga egymással vagy sem.

Pilát GáborpárkapcsolatkapcsolatTabuk nélkül a párkapcsolatról