Mit tennél, ha nem éreznél többé illatokat?

Ennek ellenére mégsem egy katasztrófafilmről van szó, noha a történet végére már katasztrofális állapotok uralkodnak a világban, az érzékeiket veszett emberek kétségbeesetten tombolnak az utcákon. Ez azonban csak a háttér ebben a filmben, és csak villanásnyi pillanatokra látjuk a külvilágot, épp csak annyira, hogy érezzük: ott van.

A Hétköznapi pár igazából egy szerelmesfilm: egy nő és egy férfi megismerkedésének, egymásra találásának, kapcsolatuk érzelmi csúcspontjainak és hullámvölgyeinek, szakításnak és újra összebújásnak a története - csak épp mindez egy ilyen őrült háttér előtt zajlik le, és a világban eluralkodó őrület nyilván a kapcsolatuk alakulására is kihat. Hiszen ők ketten is fokozatosan elveszítik az érzékeiket...

A helyszín egy meg nem nevezett észak-európai, vélhetően brit nagyváros, az idő akár a jelen is lehet, a két főhős pedig egyaránt különc, kicsit önző, magányos lélek, ugyanakkor érdekes figurák: a nő kutatóorvos, a férfi egy menő étterem séfje. Ezen kívül keveset tudunk meg róluk, a múltjukból egészen minimális foszlányok kerülnek csak elő, mint ahogyan a film azzal kapcsolatban is megfoszt minket minden információtól, hogy mi az oka a világban zajló új folyamatoknak, honnan ered és hova tart ez az egész.

Hiába próbál meg mindent kihozni a kilúgozásig titokzatossá tett karakterekből a két főszereplő sztárszínész (Eva Green és Ewan McGregor), a szerelmi szál sajnos súlytalan marad. Súlytalan, mert két, számunkra idegen, és idegennek is maradó figura közötti kapcsolat drámáját sohasem érezhetjük át igazán.

Ráadásul a kapcsolatuk történetéből hiányoznak az igazi fordulatok: inkább lassú leépülést látunk, erőltetett, semmiből előhúzott konfliktusokkal. A vége persze minden addigi lehangolódás ellenére a büdös nagy közhelynyi tanulság: ha már minden más szétesik, akkor is megmarad nekünk a MÁSIK.

Ez a nagy közhelyszerűség sajnos az egész filmre igaz. Az érzékek fokozatos elvesztésének ötlete jó, de semmit nem kezd vele a film. Csalódást keltően lóg a levegőben ez a jó alaposan kihangsúlyozott szimbólum, és egy idő után feltámad a gyanúnk: nem azért nem kapunk rá magyarázatot, mert nekünk kéne megfejtenünk, hanem mert a filmnek sincsen.

Akadnak üdítő pillanatok a Hétköznapi párban (például a Trainspottingból emlékezetes Ewen Bremner epizódalakítása), a hangulatteremtésre és a kidolgozott látványvilágára sem lehet panasz, az egész kapcsán mégis az az érzésünk: sokkal, de sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja.