Egy napig Tinder-sztár voltam – ez történt, amikor kipróbáltam a társkereső fotózást

Szóval simán elmennél mellettem a plázában, a kocsmában, de meg merem kockáztatni, hogy még egy swinger party-n is. Na már most mi maradt egy olyan srácnak, mint nekem az ismerkedéshez? Bingó, a társkereső oldalak. Kipróbáltam egy csomót, végül a Tinder, és a Bumble mellett kötöttem ki. 

Azt hittem, hogy a bemutatkozásomban átütő varázslatosan vicces személyiségem majd leveszi a lábáról a csajokat… hát spoiler alert: nem.

Bárki bármit is mond, ha egy olyan srác vagy, akinek az összes nagyi rétest sütne és elvinné magával misére a templomba, nem fogsz tudni csak úgy becsajozni. 

Csak úgy biztosan nem… 

Nem vagyok fotogén

Ha valakiről annyi - mondjuk ki, szar - kép készül mint rólam, akkor joggal hiszi azt magáról, hogy nem fotogén. Vannak ezzel az istenadta tehetséggel megáldott emberek, akiket ha bármilyen szögből lekap a kamera, egész egyszerűen jól néznek ki. 

Na én 27 évig éltem ebben a tévhitben.

Komolyan létezik ilyen, hogy társkereső fotózás?

Az egyik haverom megelégelte az állandó nyavalygásomat és a tettek mezejére lépett. Belépett egy csomó Facebook-csoportba, Discord szerverre és ott hallott először a társkereső fotózásról. 

Amikor előállt a nagy ötletével, azt hittem hogy végül megszán egy “fizetős szolgáltatással”, de a Tinder fotós témán megmondom őszintén, sokkal jobban megrökönyödtem. Mármint hogy ilyen létezik. Viszont amikor megnéztem a képeket, egy furcsa érzés kezdett bizsergetni. “Lehet, hogy nekem is összejönne? Ezek a tagok sem néznek ki jobban nálam, mégis jól mutatnak a képeken.”

A portré fotózás weboldalán felvettem a kapcsolatot a fotóssal, akivel először emailben váltottunk néhány üzenetet, majd szóban is. Kedves és segítőkész volt, és elmondta nekem, amit szerintem már kismilliószor elmondott mindenkinek: “Olyan nincs, hogy nem vagy fotogén.”

Mondjuk ezzel még nem sikerült berántania a dologba. Viszont azzal, hogy azt mondta, teljes elégedettségi garanciát ad a képekre, és ha nem tetszenek, nem kell kifizetnem úgy voltam vele, hogy miért is ne? Maximum rászánok egy fél délutánt és megy a levesbe.

A portré fotózás napja

Alapjáraton rohadt feszengős vagyok, hát még akkor akkor, ha ismeretlen helyre kell mennem egy ismeretlen archoz, aki fotózni fog. Lábon szerintem három infarktust hordtam ki, de utólag visszagondolva feleslegesen izzadtam. Csak hát ugye mindig utólag okosabb az ember. 

A stúdióba mentem, egy rakás ruhával. Előtte szóltak, hogy készüljek, legyen mindenféle gönc nálam, mert nem lehet tudni, melyik áll majd jól. 

Szerencsére nem dobtak bele egyből a mélyvízbe, megvolt a dolog “előjáték” része. Kaptam egy üdítőt, a fotós pedig laza volt. Valószínűleg értette a szakmáját, mert az első 5 percben azt éreztem, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Amikor már látta rajtam, hogy kvázi el is felejtettem, hogy fotózásra jövök, akkor szólt, hogy most neki kellene állni a Tinder fotózásnak, amiért jöttem. Ja!

Feldobtak rám egy nagyon laza sminket (előtte még soha nem volt ilyen, de nem is látszott egyébként semmi, egy-két pattanás kezdeményt azért szépen elfedett), aztán jöhetett a fotózás. 

Na amitől tartottam… az nem lett. Ha fotóshoz mész, ugye egyből megvan az, hogy hajtsd előre a fejed, majd billentsd kicsit jobbra, nézz fel, de közben nézz oldalra is, a karodat meg tartsd enyhén jobbra, könyököt ki… aztán meg úgy érzed magad, mint egy elcseszett madárijesztő, akit kiraktak nyáron a szántóföldre megrohadni.

Leültem egy kis székre, megfogtam egy bögrét, közben a fotós eltolt néhány nagyon rossz viccet, amiken nevettem, szóval teljesen oldottan zajlott az egész.

Ezzel most nem untatnálak, lement a dolog, megmutatták a nyers képeket és naná, hogy tetszettek. Mármint, hogy tényleg ránéztem magamra, és azt gondoltam, hogy nem is nézek ki olyan tragikusan. 

Persze ott van még valahol Pités Jim és Jonah Hill, mert én azért én vagyok, de sikerült valahogy olyan perspektívából megmutatni, hogy elfogadjam, hogy ez tényleg én vagyok. Lehet egy kicsit zavaros, és érzelgős baromságnak hat, de aki átélt már hasonlót az szerintem érti, mit akarok kinyögni. 

Feltöltöttem a Tinderre a képeket, aztán…

Szóval fogtam a társkereső fotózáson készült képeket, feltöltöttem őket a Tinderre és a Bumble-ra és BUMM. NEM LETT SEMMI. 

Vártam egy napot, vártam két napot, hármat és ugyanúgy tücsökciripelés és semmi match. Gondoltam, hogy ne menjen kárba a kép, megboostolom magam egy kicsit. És gyerekek… akkor már ARATTAM. És persze, lehet ezt arra fogni, hogy monetizálják a platformot és csak azért jött össze a dolog, de nem. Ezelőtt már kétszer próbáltam ki a boostot, de azok ehhez képest apró porhintések voltak. Persze a boost lement, és a relatíve értelemben vett sztárságomnak lőttek, de így is kábé háromszor több matchem lett utána, mint előtte. 

Na de biztos, hogy kíváncsiak vagytok a statisztikákra. Szóval 12 csajjal sikerült tényleges, emberszerű kommunikációt folytatnom, ebből 3 randi lett, és egyből egy hosszabb távú kapcsolat, ami még most is tart. 

Nem is olyan rossz arány, nem?

Nem mondom, hogy mindenki most azonnal rohanjon társkereső fotózásra, de ha eddig csak az AI botok húztak jobbra, akkor érdemes lehet megpróbálni. Max fél délutánt veszíthetsz vele. Ha érdekel, kinél voltam, itt tudsz utánaolvasni.