Rám mászott a vőlegény a saját esküvőjén – Esküvői fotós vagyok

Esküvői fotósként láttam már mindent. Volt, hogy a padlón landolt a torta, volt, hogy valaki a csokordobás helyett a nagymamát kapta telibe és volt olyan is, hogy a nagypapa twerkelt a táncparketten. De amit most mesélek, az egészen más szint.

Azt hittem, már mindent láttam esküvői fotósként – Aztán a vőlegény utánam jött a mosdóba

Közel száz esküvőn vagyok már túl, így amikor hónapokkal korábban megkeresett egy új pár, azt gondoltam: oké, ez is egy esküvő lesz a sok közül. Megbeszéltük a részleteket, kinek mi az elképzelése, hány képet szeretnének, lesz-e drón, mikor kezdjek, kapok-e a tortából, szóval minden ment a megszokott mederben. Aztán eljött a Nagy Nap.

A vőlegény öltözködésénél kezdődött az egész. Már akkor fura volt a hangulat – az anyukája is ott sündörgött, ami nem baj, de a vőlegény... nos, elkezdett „viccelődni”. Olyanokat mondott, hogy „kár, hogy nem veled találkoztam előbb”, meg hogy „a kamerád jó, de te szebb vagy”. Nevettem, persze, nem először láttam izguló férfit esküvő előtt, gondoltam, csak ideges és benne van már egy-két pálinka. Még az is lehet, hogy három.

A templomi szertartás meglepően szép és megható volt, visszazökkent minden a megszokott kerékvágásba. Egy kis nosztalgia, egy kis áhítat, pár pityergő rokon, minden, amit egy boldog szombat délutánra kívánhat az ember. Aztán eljött a polgári szertartás ideje.

A pár kocsijával utaztam a helyszínre, ahol a hangulat olyan hirtelen váltott át lagzihangulatból alfás-alkoholos kocsmaromantikába, mint egy TikTok-trend. A vőlegény már egyáltalán nem viccelt: konkrétan rám ült a hátsó ülésen, szorosan mellém és simogatni kezdte a vállamat. A felesége ott ült tőlünk alig 30 centire és eleinte még nevetett is rajta – aztán már nem.

Mire megérkeztünk, már érezni lehetett a feszültséget közöttük. A menyasszony csendben morzsolgatta a csokrát, a vőlegény pedig rám kacsintott, mintha ez az egész egy romantikus vígjáték lenne, ahol ő az eltévedt főhős, én meg a „titkos választott”.

A polgári szertartáson igyekeztem csak a munkámra koncentrálni, de nem volt könnyű úgy fókuszt állítani, hogy közben a vőlegény egyre vadabbul fixírozott, mint egy éhes oroszlán a szavannán. A szertartás után odamentem a vőférjhez és jeleztem, hogy valamit csináljon már ezzel az őrülttel, mert kezd kínos lenni.

Este, a lagzi kellős közepén, amikor már minden fontos kép megvolt, gondoltam, kiszaladok a mosdóba. Zárva az ajtó, nyugi, nincs bent senki, én vagyok, egyedül. Vagyis azt hittem. Aztán nyílt az ajtó. Ő volt az. A vőlegény.

Elkezdett hozzám hajolni, romantikusnak szánt gesztusokkal, csillogó szemmel, mintha valami hollywoodi film fináléját élnénk, csak épp a menyasszony nem volt sehol – helyette a csempe meg a kézszárító volt a tanú.

Ellöktem. És közöltem vele, hogy most azonnal fejezze be ezt, mert ha nem, hívom a menyasszonyt. Mire ő csak vállat vont, hogy „úgyse fogja elhinni”.

Miután visszamentem, odamentem a menyasszonyhoz és elmondtam neki, mi történt. A reakciója? Nem az volt, amit vártam. Ahelyett, hogy felháborodott volna, inkább azt kérdezte, miért kell elrontani az estét. 

Fogtam magam, összepakoltam, és hazamentem. Még aznap éjjel feltöltöttem a nyers képeket és küldtem egy udvarias, de határozott e-mailt: nem vállalom a képek feldolgozását, nem szeretnék többet beszélni velük, a szerződést semmisnek tekintem.

Aztán jött egy levél. A menyasszonytól. Egy hosszú, őszinte bocsánatkérés. Leírta, hogy nem ez volt az első furcsa húzása a férjének, csak remélte, hogy majd elmúlik. De ez volt az utolsó csepp. Már be is adta a válópert.

Mi a tanulság?

Talán az, hogy gondold meg, kihez mész hozzá. De az is lehet, hogy: ne flörtölj a fotóssal a saját esküvődön.